Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Kínálat a kultúra közterein
Könyvről könyvre kövét. Nyilván ez az, ami a közönyben tengődő tömegolvasók érdeklődését leköti. Hiszen hány ballépést teszünk, amit később megbánunk, ami utólag zsákutcának bizonyult, s amit már nem tudunk „jóvátenni”, mert elszalasztottuk a vonatot, amely után már nem jött egy következő. Nem ismertük föl a döntő pillanat lehetőségét, mert nem hallgattunk a szívünkre, most pedig minden hiába már, mert a körülmények foglya vagyunk, sorsunk rabszolgája, immár csupán álmodni lehet az ólomból lett aranyról, a megvalósult amerikai álomról, amelyet —hiába — anyagi mivoltában tudunk csak elképzelni, mintha a szeretet, a lélek békéje is piaci áru volna csupán. Az elképzelés, az akarat szép és dicséretes, ezt méltatta II. János Pál pápa is, amikor 1998-ban audiencián fogadta az írót. A szándék önmagában azonban még nem jelent minőséget. Coelho bonyolult úton, nagy kerülővel jutott el a humanista keresztény értékek megbecsüléséhez, az önzetlen szeretet hirdetéséhez, ahhoz a fölismeréshez, hogy Isten nem távoli, irracionális mennyországban van, hanem bennünk — ha engedjük, hogy ott legyen. Az út nehézségei megedzik az embert, hitét meggyőződéssé kovácsolják. A regény hőse is ilyen utat jár be. Álmai nyugtalanságot ébresztenek benne, s ez elindítja, hogy megtalálja a bölcsek kövét, önmagát. A nagy könyvben ugyanis mindenkinek megvan írva a sorsa, boldogsága, csak rajtunk múlik, élni tudunk-e az adott lehetőséggel. Ezt a fölismerést Santiago, a főhős (így hívják Hemingway szintén „kultikus” hősét is, de ha a névadásban volna is szándékos utalás, inkább véletlennek tűnik) csak vonakodva fogadja el, pedig a könyv szerzője több jelet is megcsillant előtte, miszerint saját aktivitásán múlik, a jelek olvasásán és értelmezésén, valamint szíve szavának követésén, hogy álmai megvalósulnak-e. Három fontos „útjelző”, amolyan fantazy-irodalomból idecsöppent mesebeli alak jelenik meg, eléggé titokzatosan és különböző módon, ami némileg kétségbe vonja azt a nyilvánvaló szerzői sugalmazást, hogy ezek tulajdonképpen egy és ugyanazon a személy metamorfózisai. Mivel e deus ex machina-szerű alakoknak nincs gradációja, inkább úgy hatnak — az írói szándékkal ellentétben —, mintha a kétkedő Santiagói szinte akarata ellenére lökdösnék, vezetnék kézen fogva boldogságához. A harmadik — az Alkimista — ezt tulajdonképpen szó szerint is megteszi, miután néhány órányi távolságra vezeti az egész Szaharán keresztül az egyiptomi piramisokig, ahol a számára tartogatott kincset megtalálhatja — ahhoz a kincshez, amelynek áhítatát, elérését éppen az Alkimista és „szellemi” ősei (a király és a cigányasszony) tudatosították és ébresztették föl benne, s úgyszólván a szájába rágták. Az alkímiában járatlanok számára ez elég sok bonyodalmat okozhat, mivel az alkimista szimbólumok, jelek semmit sem mondanak neki, sőt, a ráción nevelkedett ember még az ellenkezőjét is leszűrheti az egészből. A befejezés aztán eléggé profán. Santiago eljut a piramisokig, ahol álma szerint kincset kéne találnia, a bölcsek kövét, s ott vándorlásai során harmadszor is kirabolják, sőt kinevetik, megalázzák, amiért lyukat ás a homokban, hogy az ígéret kincsét megtalálja, pedig ott csak homok van. Önvédelemből fölemlíti álmát, ám a rablók legyintenek és nevetnek. Egyik társuknak ugyanis szintén volt egy álma, mely szerint kincset találhat egy spanyolországi romtemplomban, csak oda kellene mennie és kiásnia — nahát,
