Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - A 70 ÉVES DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Beszélgetés Duba Gyulával (beszélgetés)
A 70 éves Duba Gyula köszöntése „A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot...” Beszélgetés Duba Gyulával * Tetszik, nem tetszik, hetvenéves lettél! Láthatóan megnyugvással veszed tudomásul a megváltoztathatatlant... — Az öregedésről, öregségről sok szépet, jót, emberit írtak, költőit is jócskán. Egyszer mindenki találkozik vele, ha eleget élhetett. Elkerülhetetlen, ezért szükségtelen aggályoskodva foglalkozni vele. Minden természetes, ami elkerülhetetlen. Meg kell élni, elviselni. Bár néha nem könnyű! Az író szerencsésnek mondhatja magát, amennyiben egészséges, nem befolyásolja munkáját az öregség. Szerencsés esetben bölcsebbé teszi. Magam valahogy így vagyok vele! Ekég későn jutottam olyan helyzetbe, hogy azzal foglalkozhassam, amit hivatásomnak érzek és mintegy szakmámként művelek, az írással. Négy évtizeden át egyéb más dolgok is lefoglaltak, az írás gondja gyakran mellékvágányra szorult. Bár mindig dolgoztam, és aránylag sokat írtam, ma mégis úgy érzem, nem teljes erőbedobással tettem. Mindig sok volt a mellékes gond, s gyakran a fejemre nőttek, elborítottak, lenyomtak. Ma megtehetem, hogy az írásnak élek. S ez megnyugvással tölt el. Bárcsak hamarább lett volna így! Mert nem hagyhatom figyelmen kívül azt a „fiatalos” alkotóerőt, amely közben mégis csak elhasználódott, kimerült. * Szülőfalud, Hont füzesgyarmat regényeidben többször visszatér. Meg a gyermekkor is. Hogy él benned ma a gyermekkor élménye, s egyáltalán a falu? — Alighanem nagyon mélyen, intenzíven éltem meg a falusi fiatal értelmiségivé válásának a folyamatát. Mondhatnám: a népfiak felemelkedését! Olyannyira, hogy írói munkám egyik alapvonása lehetett. Helyzeti adottságom, hogy a folyamat a kisebbségi történelem kísérőjelensége. A kisebbségi értelmiségi sors nem eszme vagy ideológia számomra, hanem valóságlátás és életközeg, sajátos életérzés, melyből írói látásom és érzékelésem táplálkozik. Nemcsak tudat bennem, hanem ösztönök és lélek is. A gyerekkor és az egykori faluvilág letűnt tartomány, elsüllyedt földrész?, emléke olyannyira bennem él, hogy bármikor megidézhetem. Nem összevetési alapként, valamiféle pozitív világmodellként, hanem mint bájos emlékképet, a szép, a jó, az emberi és érdekes tiszta megtestesülését, távoli eszményt mégis, amely egykor valóság lehetett. így él bennünk a gyermekkor, az ifjúság! Gyakran érezzük, bár általában talán nem tudatosítjuk, hogy a fiatalság nem csupán testi állapot és életkor, hanem idővel olyan szellemi potenciál és életerő, amely megmarad bennünk emlékként, eltölt nosztalgikus vágyakkal, a szépség és erő után nyúló energiákkal; talán a paradicsomból való kiűzetés mítosza mélyén is az eltűnt ifjúság fájdalmas élményének a parazsa izzik a múló évek hamuja alatt. Elfogadhatjuk, mert nincs benne semmi valótlan és igaztalan, hogy az író — Móricz Zsigmond mondta volt, de Márquez is megerősíti — tíz-húsz éves
