Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Hudák Katalin versei
Hudák Katalin versei úgy váltogatom az arcaimat mások igényeitől függően, ha pedig magamra maradok, belőlem minden arc kihal. az az igazság, hogy nincs is szükség rám. rajtam kívül senkinek sem hiányzóm. úgy szeretnék egyedül lenni, csak egy ideig, míg magamra találok, de nem lehet. a világ tele van, nincs üres tér. legalábbis én nem ismerek ilyet. februári séta az utca csúszik és csillog, február ráhasal ijedten, a neon csak bólogat okosan felette, s aranycseppeket sírva pislog. a hideg belém karol és én a nyárra gondolok, megterhelt gyémántlevelű lombok integetnek emlékeimből felém... február felnyög, ahogy a hátán taposok, megkoppintom az elsiető kapukat, egy-két kutya durcásan megugat, s én a csillagokkal tapsolok. a szél a kabátom alá néz, nem téli pulóvert talál, hisz a nyár olyan közel van már, folydogál ereimben, mint aranyszínű, édes méz. gondolatban bejárom a nyári Bodrogközt, üde mezeit, kígyózó folyóit látom,
