Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Sági Tóth Tibor: Ember az Ipoly partján (emlékezés)
Ember az Ipoly partján a díszmagyarba öltözött, felpántlikázott „honleányok” ajkáról röppent a tisztikar felé, hidegen visszautasította az útravalóul felkínált cigarettát, süteményeket és italokat, s amikor már a lassan kigördülő vonatban voltunk, fojtott dühvei sziszegte a kendőket lobogtató asszonyok felé: „Mit hullattok itt krokodilkönnyeket? Hiszen nektek azért itthon maradnak az úri ficsúrok...” A fronton aztán tapasztaltuk, hogy bizony vágóhídra hajszoltak bennünket. Mert sem a harci szellem, sem a felszerelésünk nem arról árulkodott, hogy egy győztes hadsereg katonái vagyunk. Gyuszi állandó aggodalomban élt. Nemegyszer rajtakaptam őt, amint ült a fedezékben, kezében Márta fényképe és potyogtak a könnyei. Az idegállapota szemmel láthatóan igen rossz volt. Talán ennek vagy az egyre inkább eluralkodó dacosságának volt köszönhető, hogy kisebb-nagyobb fegyelmi vétségeket követett el, és emiatt aztán csak negyvennégyben került haza hosszabb szabadságra. Tulajdonképpen nem volt hová, kihez mennie. Tudta, hogy a feleségét, az anyósát meg az apósát még júniusban elhurcolták. A Garam menti kisvárosban tehát nem volt keresnivalója. „Veled megyek, Jóska, anyámékhoz” — ült le mellém a katonavonat kemény fapadjára. „Lehet, hogy anyáméknál kissé megvigasztalódom.” Idehaza aztán szörnyű élményben volt részem. Az én szüleim a falu végén laktak, Gyuszi tehát előbb otthon volt. Bár én is nagyon vágytam már látni az enyéimet, mégis amikor a házuk előtt kezet fogtunk, így szóltam: „Különben, megállj csak, ha már itt vagyok, beugróm egy szóra, ha megengeded, legalább üdvözlöm a tiéidet.” Gyuszi — hónapok óta talán először — bágyadtan rám mosolygott és úgy, mint régen szokta, barátságosan belém karolt. A frontról épségben, egészségesen érkezők visszafojthatatlan örömével siettünk be a házba. Ó, bár ne mentem volna! Jóska elhallgatott, ám kérdő tekintetem kiprovokálta a folytatást: — Gyuszi szülei nem voltak odahaza. Minden kopogtatás, dörömbölés hiábavalónak bizonyult. Már vagy negyedóra is eltelt érkezésünk óta, amikor a szomszéd házból előcsoszogott az öreg Keresztes Lajos bácsi. Színlelt meglepetéssel a hangjában szólalt meg: „No, nézzük csak, a Gyuszi tanító úr, vagy hát... izé... jobban megy ez nekem csak így, mint régen: te lennél az, Gyuszi fiam?” „Én, én” — sietett a válasszal Gyuszi, s miközben kezet szorítottunk, már kérdezte is fürgén: „Anyámék hol vannak, Lajos bátyám?” Az öreg pislogott szaporán, nézte a csizmája orrát és csak úgy, a pipa mögül kérdezte: „Hát... izé... nem írta meg neked senki, édes fiam?” „Mit?” — fogta meg Gyuszi az öreg mindkét karját. „Hát... hát..., hogy elvitték őket...” „Kik?” — üvöltötte magából kikelve Gyuszi. „Hát, ezek a... ezek a ronda németek, hogy a rosseb nem tud beléjük esni!” — siette el a végét az öreg Keresztes, és pislogva körülnézett, nem hallja-e valaki, amit mond. Az öregember aztán lassan, akadozva elmesélte, hogy Gyuszi szülei elrejtették Mártát és a szüleit, ám ez kitudódott, s a németek őket is elhurcolták. Azóta nem hallottunk róluk semmit.
