Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Sági Tóth Tibor: Ember az Ipoly partján (emlékezés)
Sági Tóth Tibor Rettenetes volt látnom, amint Gyuszi, ez a szép szál, erős fiú pillanatok alatt összeroskadt és visszafojthatatlan, kirobbanó zokogással a nyakamba borult: — Józsikám! Nincs nekem már senkim! Senkim! Nem lehetett őt megvigasztalni. A szabadságot nálunk töltötte, de napról napra rosszabb lett az ideállapota. Álmában többször felzokogott, hol a szüleit, hol Mártát szólítgatta sóhajtozva. Nagyon levert volt, amikor ismét búcsút mondtunk kis falunknak Utazás közben kellemetlen epizód játszódott le. Az egyik kisváros állomásán a vonatunk néhány órát időzött. A szomszédos vágányon hosszú szerelvény állt. Zsidók voltak — marhavagonokban. Kakastollas csendőrök őrizték a vonatot, amelynek rácsain halottsápadt, sovány arcok révedeztek ki. A szerelvényt ellepték a városka lakói, akik ennivalót adogattak be a rácsokon a szerencsétleneknek. Gyuszi komor képpel nézte. Aztán történt valami. Az egyik kakastollas lekapta a válláról a fegyverét, mellbe vágott egy asszonyt, aki éppen valami kis zsíros csomagot nyújtott az egyik, szinte csontvázzá aszott kéz felé, és elkáromkodta magát: — De most már elég legyen, az anyjuk szentséges úristenit! Hát micsoda magyarok maguk? A büdös zsidait süteményekkel meg húsokkal zabáltatják itt, a honvédek pedig éhen döglenek a fronton. Eridjenek arrébb, az istenbe, mert nem tudom, mit teszek! Ami ezután következett, egyetlen pillanat műve volt. Gyuszi előkapta a revolverét, a csendőrre szegezte, és vérben forgó szemekkel üvöltötte: — Befogd a pofád, kutya! Mert ha nem, beléd eresztek egyet, hogy menten itt fogsz megdögleni! Neked az a zsidó nem ember!? Te zabálsz, olyan vagy, mint valami hízott disznó, ezektől a nyomorultaktól meg sajnálod azt a falatnyi ennivalót? Hogy lehet valaki ennyire korlátolt barom? A kínos jelenetnek szerencsére az vetett véget, hogy nagyot sípolva elindult a szerelvényünk, s nekem az utolsó pillanatban sikerült Gyuszit feltuszkolnom. Nem tudom, miért, de én már akkor rosszat sejtettem. Megértettem, hogy felháborodása indokolt volt, de dühkitörése a téboly fátylát vonta a tekintetére, s amikor a vonat felé vonszoltam, szembenéztem vele, megijedtem ettől a zavaros tekintettől. Hasonló állapotban még egyszer láttam Gyuszit. A fronton. Támadást indítottunk a szovjet egységek ellen. Ropogott a pergőtűz. És akkor, a földindulás kellős közepén Gyuszi kiugrott a lövészárokból, szembefordult bajtársaival és rekedt, elnyújtott hangon üvöltötte feléjük: — Testvéreim! Katonák! Ne csak erre lőjjetek! Mögöttünk is ellenség van! Ők ölték meg az én drága feleségemet, jóságos szüléimét! Ők is a mi ellenségeink! Gyilkos gazemberek! Zokogva borult le a földre. így láttam őt utoljára a fronton. Csak később tudtam meg, hogy ennél a támadásnál megsebesült. A bal combja kapott lövést, de szerencsére csontot nem ért a golyó. Kórházba került, és ott tört ki rajta teljes mértékben a téboly. Ezután már csak itthon találkoztam vele. Negyvenhétben, amikor hazakerültem a fogságból. Akkor is itt az Ipoly partján találkoztunk össze, s akkor sem fogadta a köszönésemet. Itt él a faluban, a szülei házában, magányosan.
