Irodalmi Szemle, 2000

2000/5-6 - ANKÉT - Sági Tóth Tibor: Ember az Ipoly partján (emlékezés)

Sági Tóth Tibor

szinte azonosak voltak a kedvteléseink, szórakozásunk, ízlésünk. Gyuszi nagyon szerette a zenét, rajongott Beethovenért, imádta Lisztet meg Bartókot.

Egy Liszt-rapszódiának köszönhette a feleségét is. Soha nem fogom elfelejteni azt a langyos május végi estét. Szokásos esti sétánkon történt. Az egyik szűk kis utcában egy nyitott ablakon át zongorajáték hangjai szűrődtek ki. Gyuszi megragadta a karomat és magával vonszolt. Egészen közeire, a kitárt ablak alá. Liszt XII. rapszódiájának pergő ütemű muzsikája zengett a zongora húrjain. Gyuszi elbűvölve állt. „Ezt a muzsikát tündérkezek csalogatják elő” — suttogta szoborrá merevedve.

Jóska kis szünetet tartott. Szódavizet töltött a poharába, kiitta, aztán tovább beszélt:

— Nem akarom részletezni. Ti, tollforgató emberek most valami ilyesmit mondanátok: „Egy Liszt-rapszódia elbűvölő dallamának szárnyán a szerelem lopakodott Gyuszi szívébe.” Tény, hogy Gyuszi végzetesen beleszeretett Weiner Mártába. Mert így hívták a tündérkezű lányt, a város legszebb zsidó lányát. Nem tudom, volt-e már alkalmad szemügyre venni zsidó nőket, de tény, hogy amelyik szép közülük, az nagyon szép. Márta ilyen volt. Dús, hollófekete hajkoronája egy kimondhatatlan bájjal ékes sápadt arcocskát övezett. Búzavirágkék szemei valami optimista derűt és fékezhetetlen életörömet sugároztak.

Egy év múlva ott mulattam az esküvőjükön. Azóta sem láttam szebb menyasszonyt és boldogabb vőlegényt. Ha van eszményi házasság, az övék az volt. Boldogok voltak. Akkor talán kicsit irigyeltem is az én Gyuszi barátomat. Pedig boldogság talán nincs is. Hiszen amint boldognak érzi magát valaki, máris rettegnie kell, nem veszíti-e el azt a boldogságot. Ha pedig rettegnie kell, akkor már nem boldog.

Jóska elmosolyodott:

— Bocsásd meg ezt a kis okoskodást. De valóban, Gyusziék életébe beleszólt a politika, vagy ha úgy tetszik, a történelem. Kezdetét vette az esztelen zsidóüldözés. Gyuszi, aki bár keveset foglalkozott politikával, már régebben, még legénykorában mondogatta nekem: „Nem szeretem, ha utcán felszedett, tehetségtelen szobafestők avatkoznak a politika irányításába.” Nem volt nehéz kitalálni akkoriban, hogy kire céloz a név említése nélkül, s amikor a járdákon megjelentek az első horogkeresztek és az üzletek lehúzott redőnyein a sárga festékkel festett Dávid-csillagok, a „Zsidó!”, a „Kitartás!” meg a „Jövünk!” feliratok. Gyuszi nemegyszer undorral köpött egyet, és tompán mormogta maga elé: „Nem megmondtam én, hogy aki szobafestő, annak nem volna szabad politikát csinálni?!”

Nagyon aggódott a felesége miatt, amikor negyvennégy őszén együtt rukkoltunk be és a századunkat a frontra irányították. Az akkori Horváth Gyuszi már nem volt a régi, a mindenkihez kedves, mindenkiben messzemenően bízó és mindenkin segíteni akaró Horváth Gyuszi. Úgy emlékszem rá, mintha ma lenne. A kis vidéki városka feldíszített vasútállomásán a lehető legnagyobb pompával búcsúztatták a frontra induló menetszázadunkat. Gyuszi, azaz Horváth Gyula karpaszományos zászlós, cinikus mosollyal, Mefisztót idéző kajánsággal hallgatta végig a hőstettekre buzdító hazafias szónoklatokat, leplezetlen undorral vert vissza minden csábos mosolyt, amely