Irodalmi Szemle, 2000

2000/5-6 - ANKÉT - Sági Tóth Tibor: Ember az Ipoly partján (emlékezés)

Ember az Ipoly partján

Néhány lépésnyit szótlanul haladtunk tovább, csak azután szólalt meg ismét:

— A falu bolondja...

Sóhajtott:

— Igen, ez lett a neve ennek az egykor víg kedélyű, galambszívű fiúnak: a falu bolondja... Pedig én másképp nevezném őt.

Tűnődve nézett egy zümmögő szitakötő után:

— Valahogy így: A második világháború élő mementója. Vagy talán nem is élő, hanem élőhalott mementója.

Terebélyes fűzfa alá értünk. Felfrissülve vertünk tanyát a tövében. Vajas kenyérből, húsos zöldpaprikából és szódavízből álló Ipoly-parti lakománk után végigheveredtünk a pázsitra terített gyapjútakarón és percekig élveztük a vadvirágok illatát. Én törtem meg a csendet:

— Mesélj nekem valamit erről a Horváth Gyusziról. Biztosan érdekes a története.

Jóska felkönyökölt. Elgondolkodva figyelt egy katicabogarat, mely a mutatóujjára telepedett. A parányi bogár rövid szárnypróbálgatás után tovaszállt. Jóska tűnődve nézett utána, majd felém fordult:

— így röppenhet el az értelem is az emberből? Ma sem értem, és talán sohasem fogom megérteni, hogy valaki, aki értelmes, okos ember volt, szenvedélyesen tudott szeretni és gyűlölni, imádta az életet és szembeszállt minden embertelenséggel, most emberi ronccsá válva, ép gondolatoktól megfosztott elmével jár-kel közöttünk. Mi, akik szerettük őt, szenvedünk helyette is, a szívünk tele van iránta érzett szánalommal, de nem tudunk segíteni rajta.

Jóska nagyot sóhajtva elhallgatott. Úgy éreztem, hogy nem alkalmas ez a pillanat elbeszélése folytatásának kierőszakolására. De valahogy azt is meg- éreztem, hogy magától is folytatni fogja. Nem is kellett sokáig várakoznom. Elmosolyodott:

— Tudom, hogy most nem mindennapi témát szimatolsz Horváth Gyuszi történetében. Pedig szerintem szomorúan egyszerű ez a történet. De azért írd meg talán. Hadd váljék a második világháború egyik élő mementója a holt betűkön át vádirattá. Vádirattá az ellen, aminek kegyetlenség, embertelenség, esztelenség, röviden: háború a neve.

Némán hallgattam, mert láttam, hogy Jóska már azon töpreng, hol is kezdje a mondanivalóját. Rövid gondolkodás után fogott hozzá:

— Horváth Gyuszival nemcsak együtt cseperedtem fel itt, ebben a számomra mindenek felett kedves faluban, hanem iskolába is együtt jártunk, a tanítóképzőbe. Gyuszit mint odaadó, jó barátot ismertem meg, aki valósággal szenvedett, ha nem tudott segíteni rajtam, amikor erre kértem őt. A tanítóképzőben osztálytársaink szinte bálványozták Gyuszit, aki nemcsak mintaszerű diák volt, hanem az igazságszeretet valóságos bajnoka is.

Harminckettőben szereztük meg a tanítói oklevelet. Katonaéveink letöltése után a véletlen folytán ugyanabba az iskolába neveztek ki minket, az egyik Garam menti kisvárosba. Nagyon örültünk a szerencsés véletlennek. Barátságunk a gyakori együttlét során tovább mélyült. Mindenhová együtt jártunk,