Irodalmi Szemle, 2000

2000/5-6 - ANKÉT - Sági Tóth Tibor: Ember az Ipoly partján (emlékezés)

Sági Tóth Tibor

Látogatásom tulajdonképpen jelképes látogatássá vált. Néhány percnyi üldögélés és egy-egy szódavizes málnaszörp elfogyasztása után javasoltam:

— Erre tifelétek olyan szép, romantikus az Ipoly-part, mit szólnál, ha kisétálnánk oda és leheverednénk valamelyik nagy fűzfa hűsítő árnyékába?

Jóska két gyapjútakaróval a hóna alatt, kezembe kis elemózsiás szatyrot nyomva, elindult mellettem kifelé, az Ipolyhoz.

Tücskök ciripelésével, vadvirágopk sokaságával fogadott bennünket a rét. Lágy fuvallat hajlította meg a fűszálak, virágok karcsú derekát. Kellemes hűsítéssel cirógatta meg arcomat a feltámadó szellő. Jóska némán szedte a lábát mellettem, nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy ilyenkor szeretek gyönyörködni a természet pompázó szépségében, s mert ő maga szintén szívesen hallgatta a tücsökmuzsikát, a halkan csobogó Ipolyt, a fel-felszökkenő kék szárnyú szitakötők egyhangú zümmögését, nem esett nehezére, hogy csendben lépdeljen.

Utunk az Ipoly kanyargó vonalát követte. A sekély vízben, még a falu közelében fiatal menyecske mosott, magasan térde fölé kötve fel szoknyája alját. Izmos lábszárai, gömbölyű térdei, telt combjai vakító fehéren verték vissza a tűző napsugarakat. Összemosolyogtunk Jóskával, mert kis időre férfitekintetünk számára ez lett a romantikus folyópart legvonzóbb látványossága.

Távolabb ősz fejű, görnyedt hátú öregember ült a parton. Remegő kezében horgászbotot tartott. Türelmesen várta a szinte mozdulatlan parafadugó rezdülését. Jóska a szemével az öreg felé intett.

— Te nem szereted a halat? — kérdezte.

— Dehogynem — válaszoltam —, de csak ha üzletben vásárolom. Nekem ilyesmire, sajnos, soha nincs időm.

Az egyik élesebb folyókanyar után újabb halász bukkant elő. Jóska feléje kiáltott:

— Szervusz, Gyuszi!

A halász — akinek a közelébe érve megállapíthattam, hogy nem horgászik, mivel csupán egy fűzfabot van a kezében, horgászfelszerelés nélkül — tétován Jóskára emelte zavaros tekintetét, rám is vetett egy-két pillantást, majd ismét elfordult, és görnyedten, tekintetét egy pontra szegezve tovább bámulta az előtte folydogáló szürkészöld vizet. Időnként suhintott egyet-egyet a fűzfa bottal, de egyébként még a fejét sem mozdította.

Nagy, bozontos hajú, szőrös arcú, bajszos-szakállas ember volt az ismeretlen. Mélyen ülő sötét szemének zavaros pillantása, merev arckifejezése, egész megjelenése olyan benyomást tett rám, mintha egy Dosztojevszkij-regény hősével találkoztam volna a tikkasztó hűségben az Ipoly partján. Vajon mi törte meg e szemek fényét? Mi tette zavarossá a bágyadtan villanó tekintetet?

— kérdeztem magamban. Fékevesztett tivornyák? Alkohol? Nők? Bűnös szerelmek? Bűncselekmények? Képzeletem táltosként megiramodott. De Jóskától röviden csak ezt kérdeztem:

— Ki ez az ember?

Jóska elkomolyodva válaszolt:

— Horváth Gyuszi, a volt osztálytársam.