Irodalmi Szemle, 2000

2000/5-6 - ANKÉT - Sági Tóth Tibor: Ember az Ipoly partján (emlékezés)

Sági Tóth Tibor

Ember az Ipoly partján (A holokauszt áldozatainak emlékére)

A júniusi nap úgy ontotta melegét, mintha lángra akarta volna lobbantani a föld ezerszínű takaróját. Szombat délután volt, ingujjra vetkőzve egy halom dolgozatfüzet javításához fogtam. De már a második-harmadik füzet átnézésekor tapasztaltam, hogy a kezem a hétvége fáradtságával vezeti a piros tintás tollat a kusza diákbetűkkel teleírt papíron. Nehéz verítékcseppek pottyantak halántékomról az itatóspapírra. A kezem ügyébe odakészített limonádés üvegek tartalmát összehasonlíthatatlanul gyorsabban fogyasztottam el, mint a hatalmas füzethegyet. Jó félórányi makacs erőfeszítés után kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a dolgozatjavításból nem lesz semmi.

Már éppen töprengeni kezdtem, miképp töltsem el hát a hétvégét hasznosan, amikor autó fékezett a ház előtt. Csapódott a folyosóajtó, s már szaladt is fel a lépcsőkön az én kedves Szebeni Jóska barátom, a közeli kis faluban működő kartársam.

— Szervusz — köszönt lihegve a hőségtől meg a futástól. — Gyere, kiviszlek a faluba, megjöttek a könyvek.

Hirtelen nem is tudtam, miről van szó, de míg a verítékező arcomat törölgettem és hellyel kínáltam a vendéget, ő már eszembe juttatta:

— Múltkor említetted, hogy nem tudtad megszerezni a legújabb Sagant, Voznyeszenszkijt és Kuznyecovtól A legenda folytatását. Nos, én mindhármat megszereztem és kölcsönadom neked. El is hozhattam volna, de szándékosan nem tettem, különben aligha csalogathatnálak el hozzánk látogatóba.

Rövid vita után megszületett a kompromisszumos megoldás. Otthon ülő természetemet nem kis öngúnnyal ostorozva ünnepélyesen kijelentettem:

— Látod, bár azokat a könyveket időközben magam is megszereztem, most mégis hajlandó vagyok meghívásodat elfogadni, mert a nagy meleg megakadályoz abban, hogy eredeti tervem szerint dolgozzam.

Néhány perc múlva már Jóska csokoládészínű kocsijával száguldottunk a jól ismert kis falu felé, figyelve a poros országút szeszélyes kanyargását meg az út mentén elsuhanó ismert és kedves tájat.

Szebeni Jóskáról talán el kell mondanom, hogy közelebbi ismeretségünket a kölcsönös könyvimádatunknak köszönhetjük. Egy irodalmi esten ismerkedtünk meg, többször cseréltünk könyveket, vitatkoztunk remekművekről és fércművekről, és olyan jó barátok lettünk, hogy észre sem vettük a tizenöt éves korkülönbséget, mely köztünk volt. Magam még csak tizenhat éves gimnazista voltam, amikor Jóska már a háború poklát járta, s amikor én érettségiztem, ő még hadifogságban volt.