Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Duba Gyula: Gyeptéglák alatt a múlt (regényrészlet)
Duba Gyula távoli járókelők alig figyelnek rá, érdektelenül továbbmennek. Nem rendíti meg őket az óriásfa feldarabolásának bizarr látványa, a polgárokat nem állítja meg mindennapi ámokfutásukban a technika és a műszaki vívmányok támadása a természet ellen. Harsány motorfűrészek esnek a béna óriásnak, ellepik és belemarnak, mohón nyüzsögnek rajta, akárha nagy romboló bogarak lennének. A magas fordulatszámmal járó benzinmotorok kibírhatatlanul üvöltenek. Az autódaru horga már másik oldalágba kapaszkodik, azon is ül egy zöld manó. Elszántnak tűnik fel, de már okosabb, szinte nagyokos! S nem idegen számára a megalkuvás, vagy csak kompromisszumkész, taktikus? Minden ésszerű döntés megalkuvás lenne? S a kompromisszum — okos gyávaság? Háromméternyi magasságban gubbaszt a zöld fióka az ágon. A nagy fűrész már ordít, s amikor az ág inogni kezd alatta, gyorsan lemászik róla, igazi fakúszként ereszkedik alá a fa törzsén. Egy tűzoltó lesegíti, a másik hivatalosan hátba vágja, barátian, nem haragosan. Ne ellenkezz a hatalommal, taknyos! Szeretnéd, ha elfűrészelnénk, biboldó?! A tűzoltó kedélyes roma polgártárs, derűs képű harcos, tekintetében konok elszántsággal, mellyel nagy tüzek idején a gonosz lángok ellen harcba indul. A módszer sikeres, lassan kirajzolódik a nagy fa végzete. A villanyfűrész és az autódaru egymás után szedi le ágait. Mielőtt egy ág elválna a törzstől, a tűzoltók lepiszkálják róla a méltatlankodó zöldboyt. Az egyre hangosan tiltakozó rivalgást, fasiszták... Gestapo... egykedvűen hallgatják. Míg a tiltakozó csoport a járdán újabb tinédzserlányokkal növekszik, az óriásfán ritkulnak az oldalágak és a gubbasztó madarak. Mintha meghosszabbodna a hatalmas törzs, magányosan és oldalágaitól megfosztva ösztövéren nyúlik az ég felé. Aztán elkövetkezik a pillanat, amikor már csak a csupasz törzs tör a magasba, csúcsa a környező háromemeletes házak tetejéig ér, és csak a Pazitko gyerek gubbaszt rajta egyedül. Két kézzel karolja, karjával átfogja a törzset, lábát egy lefűrészelt ágcsonknak veti, nyugtalanul kapaszkodik. Nem néz maga alá a mélybe, inkább az égre bámul. Mintha a Teremtőt kémlelné, hát ehhez mit szól?! Makacsul ignorálja a talajt, csak nincs tériszonya? A tűzoltók létrája elindul érte, rajta egy sisakos harcos. Éppen a roma polgártárs. A Pazitko unoka azonban köti az ebet a karóhoz, nem megy sehová! A magasban marad, kitart a végsőkig. Az ellenállás utolsó bástyája, a süllyedő hajó kapitánya, dacolva a végzettel! A hosszú lábú lányok pedig rivalogva biztatják, hősnek nevezik, és becsmérlik az ellenséget, áspiskígyónak nevezve vezérüket, Vrbickyt. Az immár a földön toporgó zöldboyok üvöltve kárhoztatják az erőszakot. A fiatal demokraták vörös arccal követelik jogaikat, hogy ott gubbaszthassanak, ahol akarnak. Elítélik a totális módszerek túlélését, becsmérlik a suttyomban visszatérő, mocskos diktatúrát, és hős lelkű vezérüknek nevezik Pazitkót. A zárt térben változatos és színes hangzavar dúl. Kíváncsian s némi malíciával csillognak a királyi helytartó palotájának ablakai és a jezsuiták temploma súlyos, bölcs némasággal szemlélődik. Olyan percek következnek, amikor a cirkuszban szapora dobpergés kezdődik és az artisták drámai mutatványra készülnek a magasban lengő trapézon. Leáll a serény munka, a motoros fűrészek elhallgatnak. Mindenki a magasba néz, a fa valószínűtlen torzójától megtisztított égre, ahol a magasban úgy gubbaszt a Pazitko gyerek,
