Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Švenková, Viera: Fásultság (novella)
Fásultság azt a művészetet kell elsajátítania, hogyan ne legyen gyereke. Nagy kár, ugye, mama? Irgalom nélkül kitépte a megmaradt képeket is, azt a néhányat, amelyeket meg akart hagyni, bizonyságul arra, hogy valaha ő is létezett. Kifényesítette a borítót, hogy a megsárgult fa úgy ragyogott, mintha elefántcsont lenne, az albumot valami papírba bugyolálta, idegesen, kapkodva felöltözött és sietett a bazárba. A kereskedő már ismerte, tudta, hogy nem kell alkudoznia. Fogta a tárgyat, mit nyom, oda se figyelt a művészi faragású díszítésre, ami az első oldalon volt, csupán a borító közepén maradt ovális hely, amelyből szarvasfej kandikált ki. Gyönyörű állat, pompás aganccsal, amely a díszes szegélyig ért, hosszúkás, karcsú, félig nyitott pofával, mintha éppen a nászdalt bőgné a világba becsukott szemmel a rigyető szarvas a nász hevében. Igen, a hév, ez az a szó, ami tartalmat adott a primitív faragványnak, ez adott bizonyos művészi vonást a giccsnek, ami meg-megvillant apám sorsában is, legalábbis a következő gyermek születésével meg az ő puszta létezésében is. Valami mégiscsak volt a saját életében is: az áttüzesedett szikla, az elfelejtett szerelmek, az unokák érkezése. Népművészet, mondta idegen hangon, mintha kútból hallatszana, a magányból, megakadt a torkában, elszokott a beszédtől, meg aztán az úton el is bizonytalanodott, vajon helyes-e, amit tesz, hogy lesöpör az asztalról minden bizonyítékot. Mi lesz, ha a körülötte levő üresség ezzel is csak tágul, de azért nem fordult vissza, csak állt és hallgatta a kereskedő hőbörgését arról, hogy ez a nemzet azt hiszi, fennmaradását biztosítja a giccses művészi termékeivel, hogy lassan már a vécéket is metszetek díszítik. Kelletlenül vetett az asztalra néhány koronát, s ő szégyenlősen nyúlt érte. Az önkiszolgálóban türelmesen várakozott az üres kosárra meg a pénztárnál, hogy fizethessen. Egész élete sorbanállással telt; pityergő porontyaival a túlzsúfolt gyermekorvosi rendelőkben, az ideges tömegben a késésben levő vonatokra várva, amikor gyakorta kellett utaznia beteg apjához. Még az utcán is sorok vonulnak, rosszul öltözött nők, akiken lötyög a túl nagy melltartó, mert az utóbbi időben lefogytak, új fehérneműre meg nincs pénz, amit pedig minden nő mennyire szeretne. Egyszeriben ismerős álomban érezte magát; de nem, ez nem az a bizonyos éjszakai bódulat, kábultság, hessegette el magától a gondolatot, ez az életem napi valósága, tudomásul kell venni, viselni, cipelni kell, mint a bevásárlótáskát. A lakás rettentő üresnek tűnt neki. A sötét folyosó a tompán megcsillanó telefonnal. Szándékosan nyitva hagyja a konyhaajtót, hogy a folyosóra némi fény vetődjön. A félhomályban leveti a cipőjét, a kabátját, amit télen-nyáron hord, mert mindig fázik. Kirakja a vásárolt holmit a konyhaasztalra. Micsoda bőség! Kenyér, tej, olaj, egy zacskó hagyma és egy nagy csomag krumpli, rózsaszínűk, simák. Arra az esetre, ha vendégségbe jönne az unokája, vett egy szelet húsos szalonnát is. S mindezt egy fölösleges albumért, a rigyető szarvasért. Kis idő múlva, amikor a konyhában már érezni lehetett a piruló hagyma illatát, felhívja az unokát. Tudja, hogy most jöhetett meg az iskolából és éhes mint a farkas. Hogy vagy, Ivanko? Jól, nagyi, és te? Mit csinálsz, mit sütsz, főzöl?
