Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Švenková, Viera: Fásultság (novella)
Viera Švenková akarják, hogy az elhunytra emlékeztessék. Marad hát a kuka vagy — van egy másik megoldás, amit nemrég fedezett fel — a megváltó bazár. Kihozta a szobából a régimódi albumot, lapozgatta a vastag, fekete, márványszerű oldalakat. Az élete folyása van megörökítve a sárguló képeken. A tágra nyílt szemű meztelen teremtménytől kezdve a ráncos kezű, fehér hajú öregségig. Olyan sorrendben, ahogy az élete folyása zajlott: kezdve a történetet Ábrahám és Mózes idejétől, ahogy emberi léte az események közé szorult. Rossz álmaimban miért forog mindig idegen emberek között, az arc nélküli névtelen tömegben, miért nem fedez fel maga mellett valaki ismerőst, akivel valaha igazi lagziban vonult együtt, politikai tüntetésen vagy hegyi túrán? Ha ezek a menetek az örökkévalóságba irányulnak, akkor azt jelentik, hogy az örökkévalóságnak nincs emberi alakja, jellegzetessége, nem kíváncsi az arcunkra, az orrunkra, a mosolyunkra, nem érdekli a konkrét vonásunk? Végül is az amatőr fényképen sem nagyon vehetők ki az arcok, elvesznek a szerteágazó fényben és árnyékban. Víz menti kép, életerős csillogó nedves testek, önmagát is csak a csíkos fürdőruhája szerint ismeri fel, amire még halványan emlékszik. A turisták csoportja egy hatalmas kőszikla alatt érdekes élményre emlékezteti, egy érintésre, ahogy a sziklához akart támaszkodni és megijedt, mert akkora forróság áradt belőle, mintha a kemencéhez ért volna vagy valami energiával feltöltött generátorhoz, mintha az a hatalmas kőtömb csak erre a pillanatra gyűjtötte volna magába azt a sok kozmikus energiát, arra a csodás érintésre. Már akkor is voltak képzelgései, csalóka elgondolásai. Valamennyi fényképet ki kell tépni és irgalom nélkül darabokra szaggatni. Sokáig eltartott, a keze mintha tiltakozott volna tépni a fontos dokumentumokat, amik az álmaiban majd hiányozni fognak neki, megsemmisítésük után tán egyre jobban fogja marni a belső üresség érzete, amely nála lassan szinte megszokott. Néhány képnek megkegyelmezett, a cafatokat erélyesen besöpörte a szemétkosárba és mindjárt ki is vitte az udvarra, beleszórta a kukába, és némi megkönnyebbültséggel tért vissza a lakásba, végre kisöpörtem magam után. A tiszta asztalon ott feküdt az üres album művészi vésetű faborítóban. Album. Milyen fölösleges valami. Egyszer, még kislány korában meglátogatta egy gazdag házból való barátnőjét, s ő a tea közben ajánlotta neki: Nézd meg az albumunkat! Különleges bőrkötésben sorakoztak a dédszülők, a nagyszülők, a járási előkelőség képei, s aztán mutogatta, hogy ezek mi vagyunk, a családunk, az autónk, a kutyánk. Nekünk is van kutyánk, jegyezte meg, hogy mondjon valamit, s mindjárt tisztában volt vele, ő ezt a gazdag családból való lánykát sosem hívja meg szegényes otthonukba, ahol sokszor még a kenyérből is kevés van. Édesanyját legközelebbi születésnapjára olyan ajándékkal lepte meg, amely mindenkit elámított. Anyja arcán feszült kíváncsiság ült, ahogy bontogatta az aranyozott színű csomagolásból és végül az asztalra tette az olcsó papírból készült albumot. Apja borgőzös fejjel viccelődni kezdett, hogy a házban nincs is sok fénykép, milyen családfája lehet egy segédmunkásnak, gürcölés az élet, nincsenek őseink, elfelejtődtek, le vannak szarva, de azért lesz bőven utódunk, már most is kevés az ágy. Milyen nagy kár, hogy az embernek a mai világban
