Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Švenková, Viera: Fásultság (novella)
Viera Švenková Fásultság Bár a négy fal között élt, s csak ritkán hagyta el a lakást, az éjszakai álmai szabad térségeken játszódtak: ismeretlen vasútállomásokon (lehet, hogy azokon, amelyeket futólag látott a vonat ablakából, s akkor arra gondolt, szeretne ott élni), messzibe vesző utakon, ahol magához hasonló névtelen utazókkal találkozott, sőt magashegyi ösvényeken, ahol az éles sziklák miatt nem tudta, hová is lépjen, mégis haladnia kellett, ahogy a menet nyomult előre, s az előtte és mögötte kígyózó emberek sora diktálta a haladás tempóját. Ahogy a kanyarból visszanézett, látta, hogyan tekereg az emberkígyó a hatalmas sziklatömbök között egészen le a völgybe, ahonnan időnként újabb és újabb felfelé haladó embercsoport bontakozott ki. Talány volt számára, hová mennek, mi várja őket fenn a hegytetőn vagy azon túl. Vajon ott belevesznek mind a szakadékba vagy a mennybe jutnak? Hirtelen felriadt, mintha a halál kerülgetné. Valami ott nincs rendjén. Óvatosan próbált magához térni, meg akart bizonyosodni, hogy otthon van, a saját ágyában, félálomban motoszkált a szoros térben, ahogy vaksi tapogatódzással újra eszébe akarná vésni: a szobákat, amelyek ablakai a szemben levő ház örökös árnyékában a keskeny utcára néznek, a sötét folyosót a hidegen csillanó telefonnal, amely számára az egyedüli összekötő kapocs a világgal, a konyhát az udvarra néző ablakkal, ahol a legszívesebben üldögél az alig vegetáló ferdén növő fát fürkészve, amelynek ágai az ellenkező oldalra hajlanak, ahol jut nekik valamicske a délutáni nap néhány sugarából. A szárazabb ágakról már hullatja a levelét a pléhtetejű garázsra, de a hegyében levők még zöldek, az omladozó vakolatú fal mentén a kéményig nyúlnak, ahol szabadon látszik a városi égbolt egy darabkája. Legalább ez van, a konyhaablak, mondta magában, ez sokat jelent nekem. A konyha belül hideget lehel, mint ahol csak ritkán főznek, a használaton kívüli edények a falon lógnak vagy a fiókokban pihennek, nyugodtan kidobhatná őket a kukába, legalább halála után a gyerekeinek kevesebb gondjuk lenne. Behorpadt fazekak, fekete lábasok, lepattogott merőkanalak, főzőkanalak, ez az én hozományom, mondogatta, amit hiába keresek rossz álmaimban, bolyongok az állomásokon, az autóbusz-megállókban és keresem az elveszett csomagom, amiben valami fontos dolog van, ami nélkül nem létezhetek tovább, talán az irataim, igazolásom arról, hogy éltem. Kuka, mondta az előbb, fűzte a gondolatait, amikor a kávétól magához tért, életre kelt. Ha valaki meghal a házban, a temetés után a kukánál nyomban összegyűlik egy rakás holmi, ami gazdátlan lett. Az örökösöket nem érdeklik a régi holmik, nem
