Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Nádas Péter: A szabadság tréningjei (elbeszélés)
A szabadság tréningjei partjain megnyugvást és enyhet ígérő ligetek és erdők látszanak, bár csábító rémeket rejtegetnek. Jellegzetes thüringiai táj részleteivel íródott össze a szöveg, egy olyan táj részleteivel, amelyet őrjöngő kamaszkoromból ismertem. Életem reális minőségeit láttam viszont e kép mögött. Valamit olvastam, ami minden ízében különbözött az életemtől, de valamire rímelt, amit e kettős tükröződés nélkül nem tudtam volna megnevezni. Ma azt mondanám, olyan minőség, olyan struktúra jelent meg, amely az irodalmi mű önálló nyelvének része, de nem alkalmazza a köznyelv egyetlen szavát sem. Azt mondja el, amiről a korszak nem beszél, s ha valaki szóba hozná, akkor az rettenetes megütközést vagy teljes értetlenséget keltene. Goethe megütközést keltett volna azzal, hogy súlyosan kedélybeteg. Volt viszont egy ötlete, amivel a hiperaktivitás látszata mögött el tudta tüntetni kedélybetegségének rejtjelezett tartalmait. Divatba hozta a depresszió elhallgattatását, amivel ugyanakkor polgárjogot is adott neki. Azóta sokan kísérleteztek vele, de rajta kívül ilyen tökéletesen tényleg nem tudta megcsinálni más. A kamaszkor végén az embernek nemcsak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia azt a senki másra nem hasonlító személyest, aki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előreláthatóan és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható. Én sem tudtam megoldani. Goethe sem tudta megoldani. Werthernek ezért kell meghalnia. S mivel minderről ő maga is csak rejtjelesen beszélhetett, kamaszkoruk végén ezért követik őt a mai napig oly sokan. Ez azonban a történetnek csupán a homlokzata. E homlokzat mögött a kultúra megoldatlan strukturális kérdéseinek tömege ásít. Goethe ezekről hallgat velünk olyan hangsúlyosan. Werther szerelmes szeretne lenni, holott szerelmes. Egy nőben szeretné megtalálni vonzalma tárgyát, miközben egy másik, hozzá hasonló korú fiatalembernek tesz életvallomást. Ennek a másik fiatalembernek a személyét már csak azért is homályban kell tartania, mert a mű olyan történetet mesél el nekünk, amelyet valóságos dimenzióiban csupán ez az egyetlen fiatalember láthat át. Van egy ember a világon, aki többet tud a hősről, mint a szerző. Ezzel Goethe valami olyasmit mondott el az olvasónak, amit az olvasónak sem szabad megfejteni. A hős vonzalmat tettet egy gyermekeket gyámolító nő iránt, mert nem tud föltámasztani magában olyan vonzalmat, amelyet érzenie kéne. A vonzalom választott tárgya mellett ott áll a kész minta is, az igazi férfi, akitől viszont undorodik. A sötét érzéki késztetések és a cselekvési kényszerek annál kevésbé fedik egymást, minél buzgóbban követi a kijelölt mintát vagy a megadott mentális technikát. A nemiség és a személyesség a kultúra megadott követelményei szerint nem egyeztethető. Ezt a kamaszkor végén, az ifjúkor elején mindenki felismeri. Ilyenkor az ember vagy a személyiségének, vagy a nemiségének bizonyos vonásairól örökre lemond, s ennek a lemondásnak a terhét egyedül cipeli, soha senkivel nem oszthatja meg, s legfőképpen maga előtt kell elhallgatnia. A közös hallgatási fogadalom adja ki a modern európai személyiséget. Vala
