Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Sziklay László szlovák irodalomtörténete
HAGYOMÁNY leszámoljon olyan, a szlovák, illetőleg a magyar kutatásban megrögződött előfeltevésekkel, amelyek a kapcsolatok teljes tagadásában, de legalább is ignorálásában, vélték hangsúlyozni az önelvűség szolgálatát, másfelől a magyar hatás túlértékelésével gondolták igazolni a magyar irodalom egyoldalúan kultúraátadónak minősített jellegét. Kiváló példa Sziklay László irodalomtörténetében a Toldi és a Detvan konfrontáló értelmezése. Míg az újabb szlovák kutatás teljességgel elhanyagolhatónak minősítette az 1840-es esztendők szlovák—magyar komparatisztikai szemléjét (kivételként itt Milán Pisút és részben Rudolf Chmel idevonatkoztatható értekezései tetszenek), addig a magyar kutatás Arany János Toldijának hatását próbálta kimutatni a tematikailag sok tekintetben rokon Sládkovic-műre. Sziklay László nem egyszerűen a tipológiai analógiáknak célszerűbb módszeres eljárásait szegezte a szlovák— magyar álláspontokkal szembe, hanem a két költőnek hasonló műfaji törekvéseiről szólt, azt a funkciót jelölte meg közös kiindulópontként, amit az elbeszélő költeménynek tulajdoníthatunk az 1840-es esztendők kelet-közép- európai romantikájában. A verses epika fordulatáról van szó, meg általában az epikai modalitásnak az elbeszélés stratégiai változásai során játszott szerepéről. Ebben a kontextusban a hatás kérdése, legalább is az egyoldalú pozitivista felfogás szerint értett közvetlen kapcsolaté, érdektelennek tetszik, ehelyett irodalmak létmódjában megmutatkozó hasonlóságokra kellene gondolni, amelyek a romantika újfajta hősfelfogásában és a népköltészeti reáliákat az epikai műbe emelő módszeres eljárásaiban a korszak verses epikáját megkülönböztetik az előző korszaknak a nemzeti történelem eposzi változatát adó „vergilius"-i műveitől, és egyben kijelölik ennek a verses epikának további útját a nemzeti irodalmakban (Arany János Toldi-trilógiájában, illetőleg Hviezdoslav verses elbeszéléseiben). Bár a szlovák és a magyar irodalom „szembesítő” elemzése a magyar szlavisták, elsősorban Sziklay László érdeklődése nyomán formálódott, a szlovák összehasonlító irodalomtudomány és filológiai kutatás Magyarországon ismertté vált. Sziklay László az utóbb Helikon Világirodalmi Figyelőként nagyjelentőségűvé váló folyóirat hasábjain rendszeresen beszámolt a szlovák irodalomtörténeti kutatások újdonságairól, így például Ján V. Ormis rendkívül hiányos Kollár-bibliográfiájáról, amelyet saját adatgyűjtésével egészített ki. Talán nem tévedek, ha azt a kijelentést kockáztatom meg, hogy míg egyfelől Sziklay László munkálkodása a szlovák—magyar tudományos kapcsolattörténet egy fontos fejezete, másfelől viszont a tudatos építkezés szép példája. Ugyanis irodalomtörténetét igen alapos előkészítő munkával előlegezte meg: a már említett recenzensi tevékenység mellett az 1930-as esztendők közepe óta foglalkozott a szlovák irodalomtörténet nagyjaival; így Hviezdoslavról és Sládkovicról szólva nem a szlovák irodalomtörténet megrögződött megállapításait és adatait visszhangozta, hanem maga is végzett alapkutatást, Hviezdoslav esetében leváltári/kézirattári kutatást is. Tulajdonképpen csak a legújabb kor irodalmát szemlézve volt kénytelen a „kornak” nagyobb engedményeket tenni, igencsak belátható okból. Az a tény azonban, hogy Sziklay László régebbi írásaiból passzusok kerülhettek át az irodalomtörténetbe, erősen lazította (kiváltképpen a XVIII—
