Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Sziklay László szlovák irodalomtörténete
HAGYOMÁNY FRIED ISTVÁN Sziklay László szlovák irodalomtörténete 1962-ben jelent meg Sziklay László szlovák irodalomtörténete, mintegy 800 lapon. Efféle egyszemélyes irodalomtörténeti vállalkozás recepciótörténete, amely a hatástörténeti tudat szlovák és magyar formálódásának kanyargós útjait (is) jelzi, kitüntetetten alkalmas arra, hogy a szlovák—magyar irodalmi érintkezések, irodalomtudományi párhuzamosságok szerkezetét, értelmezését, egyáltalában a szlovák—magyar érdekkörű összehasonlító irodalomkutatás lehetőségeit és még inkább beváltatlan ígéreteit átvilágítsa. Mert az aligha kétséges, hogy Sziklay László 19ő2-es szintézise korszakzáró és korszaknyitó, ennélfogva kiváló alapot teremthetett volna egy olyan típusú szlovák—magyar irodalmi/kulturális együttgondolkodásra, amelyre biztosíték egyfelől Sziklay László fokozatosan gazdagodó és elmélyülő, mind kevésbé pusztán kapcsolattörténeti, mind inkább a kulturális tanulmányokat (cultural studies) előlegező tudósi pályája volt, másfelől az a leginkább mégis kontaktológiai, a közvetlen kapcsolatokat az előtérbe helyező szemlélet, amelynek legalább filológiai megalapozottsága alakult megnyugtatóan, és amely — potencionáli- san — egy regionális irodalomszemlélet felé mutathatott volna. Csakhogy éppen ennek a nemcsak és nem is elsősorban terjedelmességével jelentős alkotásnak recepciótörténete tanúsította, hogy a szlovák—magyar komparatisztika egyik irodalomtudományban sem tudott (e részdiszciplina számára) jelentősebb elismerést kivívni (és ezért korántsem Sziklay László műve a felelős), sőt (szlovák részről) olyan bírálat is született, amely ennek az irodalomtörténetnek és általában Sziklay László a maga korában igencsak előremutató szemléletének létmódját, netán szükségességét kérdőjelezte meg. Sziklay László irodalomtudósi szituáltsága jóval összetettebbnek bizonyult annál, hogy az 1960-as esztendők monologikus irodalomszemlélete a jóakarat hermeneutikájával szemlélhette volna. Másképpen szólva: e mű recepciótörténetében ott történt mulasztás, hogy nagyon kevéssé (vagy sehogy sem) gondoltatott végig annak az irodalomtörténésznek helyzete, aki teljes természetességgel áll két irodalom között; aki egy olyan olvasóközönségnek szánja munkáját, amely közönség többsége nem ismeri azokat a nyelvi műalkotásokat, kiváltképpen nem az irodalomalakulásnak azt a módját, amelyet a mű olyan behatóan tárgyal; valamint — s a recepciótörténet mulasztása itt érződik a leginkább bántónak — nem számol azzal a mű előszavában leírt ténnyel, hogy a szerző egy olyan irodalomtörténeti hagyományban állva foglalkozik
