Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Sziklay László szlovák irodalomtörténete
HAGYOMÁNY egy, ebben az irodalomtörténeti hagyományban nem ismert, e hagyomány komparatisztikájában alig emlegetett irodalommal, amelynek értelmezésekor — éppen a megcélzott közönség és a maga szituáltsága okán — alapvetően eltér az anyanyelvi irodalomtörténeti tudattól. Az eltérés nem feltétlenül értékelméleti, hiszen Sziklay László nagyjában-egészében olyan terjedelemben és olyan arányban mutatja be a szlovák költőket, írókat, mint a szlovák irodalomtörténetek (1962-ben még egyáltalában nem volt olyan sok és jelentős szlovák irodalomtörténet!). De mégcsak az sem módosít lényegesen a szlovák irodalomtörténeti hagyományon, hogy Sziklay László alapjában más elméleti megfontolással érzékeltetné a maga irodalomfelfogását, hiszen 1962-ben, ami a frazeológiát illeti, a kötelező marxista szóhasználat jellemezte mind a szlovák, mind a magyar gondolkodást; ám ha néhány felszínes fordulattól eltekintünk, a legjobb szlovák irodalomtudósok a cseh strukturalizmusnak, s az orosz formalista iskolának, a legjobb magyarok (köztük Sziklay László) a szellemtörténeti hagyomány újragondolásának irányában mozdultak el. Hogy ez mindenekelőtt csak viszonylagosan volt korszerű, más kérdés. Ami azonban alapjában különös és mindmáig megkülönböztetett helyet biztosíthat Sziklay László irodalomtörténetének, az az alábbiakban foglalható össze: 1) A vállaltan és hangsúlyozottan magyar irodalmi hagyományban állás lehetővé tette Sziklay László számára egyfelől a kapcsolattörténet, másfelől tipológiai analógiák beépítését egy „nemzeti” irodalomtörténetbe, ezen keresztül a szlovák irodalom olykor kényszerűnek érzett, más ízben öntudattal vállalt kontextusára derülhetett több fény. Az viszont, hogy a szlovák irodalom kontextuális vizsgálatára került sor, az amúgy is kétes nemzeti irodalmi önelvűség téziseit segített cáfolni, a szlovák—magyar kapcsolatok hangsúlyos emlegetése pedig nem a szlovák irodalom önállóságát és egyediségét vonta kétségbe; éppen ellenkezőleg: ez a fajta irodalomszemlélet a szlovák—magyar komparatisztika számára szállított elméletileg is hasznosítható alapanyagot, például a recepcióváltozatok vagy (ki nem mondva, a gyakorlatban azonban igencsak érzékelhetően) az integratív szemlélet körülírása tekintetében. 2) Sziklay László szituáltsága, ti., hogy két irodalom között áll, két irodalmi szöveguniverzum között munkálkodik, lehetővé tette, hogy mind a szlovák, mind a magyar nagy nemzeti narratívától távol tartsa beszédét. A magyar irodalmi/irodalomtudományi hagyomány felől vizsgálva a szlovák irodalom alakulástörténetét nem pusztán a régi korok oly gyakori irodalom-átszövődé- seit szemlélve „interkulturálisan” (a kétnyelvű költőket, a vegyes nyelvűséget, szlovák alkotó magyar nyelvű színművét, német nyelvű pamfletregényét, a szlovák—magyar műfordítástörténetet, amelyben önnön személye és apja, Sziklay Ferenc révén is érintett volt), hanem előnnyé formálta a határhelyzet- ben-létet; minthogy szlovák irodalmi anyagot mutatott be, nem kellett a magyar irodalomtörténeti hagyomány előítéleteinek gesztusokat tennie, viszont minthogy kiindulópontja magyar irodalomtörténeti iskolázottsága (valamint franciás műveltsége) volt, ezért sem a cseh—szlovák „kölcsönösség” rekonstrukciója, sem az össz-szláv komparatisztika, sem pedig a szlovák önelviség irodalmon/esztétikán kívüli szempontrendszerét nem volt szükséges érvényesítenie. Ez a szó szerint érthető-értendő irodalmak közöttiség (medzili-
