Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Zeman László: Tisztelgés egy életmű előtt. František Miko 80 éves
FRANTIŠEK MIKO 80 ÉVES Tisztelgés egy életmű előtt Minden nyelvi megnyilatkozásnak van bizonyos jellege. Szólunk, írunk valamiről (ábrázolás, megjelenítés — ikonikus jelleg), a tárgy kerül figyelmünk központjába, vagy pedig inkább hatni kívánunk a másikra, másokra (hatáskiváltás, operatív jelleg), s a két pólus közt, valamint további differenciálódásukban fokozati arány alakulhat ki. Ennyi Miko professzor stíluskoncepciójának a kiinduló tétele. S ilyen meggondolás alapján állítja a szerző rendszerét és kategóriáit I. Osolsobé párhuzamba az austini konstatív (állító) és performatív kijelentéssel (ennél maga a nyelvi kifejezés válik a másik „felé” jelentésessé, érvényesülő mozzanattá, cselekvéssé — például az „áldlak”, „átkozlak” stb. igealakban). A kifejezésnek, nyilatkozatnak eszerint bizonyos „kifejezőség” (kifejező, expresszív érték és kategóriái) kölcsönzi mineműségét, funkcionálását, amely a külső, felszíni szinten a klasszikus retorika elokuciójának megfeleltethetően a nyelvi eszközökben manifesztálódik. De „mélyszerkezete” tartalmi vonzatú, értelmezést igénylő látásmód és értékviszony. Ekképpen a stílus nem csupán forma, hanem lényegi humán tartalmak megőrzője és közvetítője. E helyütt azonban nem lehet feladatunk a részletezés, sem az összegező értékelés. Erre vonatkozólag — s megint csak egy részaspektusból — közelítettük meg František Miko stílusteóriáját, amely irodalomelmélet és -esztétika is, jubileumi köszöntése alkalmából tíz évvel ezelőtt az Irodalmi Szemlében közzétett írásunkban (XXXIII, 1990, 4, 437—443), s egészítettük azt ki Stílus és fordítás című kötetünkben (Madách, Pozsony 1993, 243—258; Osolsobé uo. 255.; s utalhatunk a kötet 227. és kk. lapján s másutt idézettekre). A további amplifikálást képviselik az Od epiky k lyrike. (Az epikától a líráig; Tatran, Bratislava 1973) gyűjteményes kötet magyar nyelvű fordításban is megjelentetett fejezetei. Ezeket s a mű egészét véljük mindmáig a legalkalmasabb, lépésekre tagolt bevezetésnek a szerző felfogásába. (A fordítások bibliográfiáját lásd a Kalligram „Szlovák posztmodern” számában [1997, 31). A jelzett szám szerkesztői František Mikót a „posztmodern klub” tagjává avatták, miközben az említett gyűjtemény egyik „klasszikusnak” mondható elemzését választották közlésre. De ez a paradoxon nem feltétlenül elvétés vagy tévedés; ilyennek tűnt számukra ugyanis a tárgyalásmódja... F. M. újabb munkáiban rendszerét és kategóriáit mint a szöveg kifejező értékeinek esélytárát annak folyamatszerűségében vázolja, a szöveg szerkesztésének mint folyamatnak a leképezését, amit elvontabb nevezéktannal is nyomatékosít. Eközben érvelése tengelyében mindig rendszerjellegű, s ha a
