Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)
Frantiäek Miko persze ellentmondana az előbbiekben a szubjektivitás ikonikussá válásáról szóló tételünknek — hiszen, ami ellentétes az ikonikussal, az nem lehet ugyancsak ikonikus. Az ikonikussá válás tételét viszont ennek az alapján még nem kényszerülünk feladni, a szubjektivitás ugyanis mint olyan, vagyis az operatívval képzett elsődleges kapcsolatából következő eredeti kötöttségeivel együtt válik ikonikussá. Az operativitás pedig tagadja az ikonikusból származtatható valamennyi kifejezőértéket: a szukcesszivitást, a kifejezés terjedelmét, különféleségét stb., s ugyanígy viszonyulnak az operativitás származékai, a szociativitás és szubjektivitás is. Amennyiben a szubjektivitás az ikonikus jelleg „szolgálatába szegődik”, átálláskor magával viszi „iszonyodását” is a haladvá- nyosságtól, különféleségtől, teljességtől stb. (a vers a prózai művel szemben szimultán, a verssorok „egymás alatt” sorakoznak, egyidejűleg, s nem egymás mögött — szukcesszíve). Felmerül azonban még egy további kérdés is: mifajta szubjektivitás az, amelyet a szövegben csak a versforma képvisel, miközben minden más objektív tartalom? E vonatkozásban, úgy látszik, funkciós és alaki tekintetben kell módosítanunk a vers fogalmát. A versszerűség, versforma egyetemes alaki-fonikus tendencia, amely nemcsak a mondatnak a többi mondathoz vagy mondatértékű más egységekhez viszonyított külső léptékét érinti, hanem a belsőt is, azaz a szóhosszt (vagy a vers sajátos voltát nyomatékosító, szavakat helyettesítő szóértékű egységek hosszát). A verssor a hangtani szóval, a szóval mint hangalakkal számol, amely iktusos (erős) és iktus nélküli (gyenge) összetevőre oszlik, s a két összetevő szabályos ismétlődése képezi a ritmust. A verssor és a versszak ritmusával szemben a szóritmust nem egynemű (homogén) egységek, hanem ellentétes elemek váltakozása adja, s eközben az iktusos elem kifejezőértéke zavaró hatásában, az iktus nélkülié pedig ennek kiegyenlítésében keresendő. A szóritmus így, bár természetesen tűnő jelleggel, a kifejezés mikrokontrasztjának a síkjában érvényesül. Amint a kifejezőértékek rendszerének sémájában szemléletesen követhetjük, a kifejezés kontrasztja egészen más elágazásban van, mint a szubjektivitás. S a megfelelő vonulat ( élményszerűség — aktualizáltság — markánsság — kontraszt) az élményszerűség belső differenciációs sorát képezi. Ezzel szemben a szubjektivitás — élményszerűség, élményszerűség — cselekményesség az élményszerűségnek külső differenciációs soraiba tartozik. A kettő között a különbség abban nyilvánul meg, hogy a belső sor kényszerűen realizálódik, a külső sorok azonban csak alternatív módon, azaz vagy az egyik, vagy a másik. A ritmus ezek szerint többfunkciós kifejezőeszköz, egyrészt biztosítja a szubjektivitás érvényesülését, másrészt a kifejezés kontrasztosságát s egyúttal a kifejezés kontrasztarányát is. A versfelépítést a szimmetria elve vezérli (ennek nem mond ellent, hogy a költői gyakorlat esetleg épp a szimmetrikus- ság megbontását célozza). így jutottunk el viszonylag közvetlenül már a vers indításának a legelején az esztétikainak a problémájához is. A ritmus hatása ugyanis esztétikai, azt szoktuk mondani, hogy szép, ha a szavak „arányosan vannak elrendezve”, „szabályos lüktetést” eredményeznek, ha a verssor „skandálható”. Csak éppen nem redukálhatjuk a vers esztétikai hatását pusztán
