Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)

Epikai elemek a lírában

az idézett tulajdonságokra (bár az iskolai verstan vagy a költemény szépségének köznapi felfogása a jelenséget épp ennek jegyében értékeli, s nem idegen az ilynemű elképzeléstől a hagyományos verselméletnek a versformáról mint díszítményről szóló tétele sem).

Természetesen mi sem kívánjuk tagadni a sorozatok — verssorok, versszakok — ritmusának esztétikai hatását, de a ritmus puszta tényével nem tudjuk megmagyarázni a lírai költészetből feltörő sugárzás esztétikai hatásfokát.

A probléma csak akkor válik érthetővé, ha az irodalom kifejező és esztétikai sajátosságát más művészetek sajátosságával mérjük össze. Amikor ugyanis a szövegexpresszivitás alakulásában fellép a kifejezés-kontraszt és a kontrasztarány, általuk hatni kezd a közleményt esztétikai objektummá lényegítő alaki tényező. S ez a tendencia bizonyos fokig ellentmond a szöveg kommunikatív céljának. Az alaki-alakító tényező számára a nyelv és a téma ugyanis nem a közlésben részt vevő összetevő, hanem az esztétikai forma modellálásának anyaga.

De az esztétikai forma érzéki közvetlensége és hatása az irodalomban nem olyan erős, mint a zenében vagy a képzőművészetekben, s az utóbbiakkal az irodalom semmiképpen sem veheti fel e tekintetben a versenyt. A forma az irodalomban csak az irodalom tulajdonképpeni anyaga — a humán tartalmak

— által válik esztétikailag hatásképessé, amelyet a téma ( = az ember sorsa, belső világa) és a nyelv (= az ember, a társadalom belső világának tolmácsolója) juttat kifejezésre. A szavakból áradó ritmus nem közönséges, azaz hangtani ritmusjelenség (a zene sem pusztán az), hanem az ember hangképzése által realizált, szubjektivitást képviselő ritmus. S amennyit veszít érzéki teljességéből, annyit nyer antropológiai vonatkoztatottságával, jellegében. Eszerint tehát nemcsak a hangról van szó mint olyanról, hanem a hang kifejező értékéről. Közismert például, hogy a szimbolizmusban milyen fontos szerepet tulajdonítottak a költészetben a szó zeneiségének, s hogy a korszak ezt „szó szerint” is értelmezte (s ezt a benyomást mélyítette a szimbolista alkotások zeneiségének szuggesztív hatása) — mint a nyelvi hangzás erejébe vetett hitnek a kifejezését; de felfoghatjuk a tényt úgy is, mint a nyelv hivatottságának hangsúlyozását az ember belső világának, szubjektivitásának közvetlen tükrözésére.

A szimmetria a versépítésben mindenképpen központi szerepű. A kiegyenlítő elem benne mindenkor kifejezett, olyannyira, hogy a ritmus önmagában véve is kiegyenlítő (gondoljunk a ritmusra mint eksztatikus állapotok kiváltására alkalmas behatásra; vö. a ritmus fogalmával mint az „eredeti állapot visszaállítását” biztosító tényezővel a freudi és a fónagyi elméletben).

Végül is hogyan magyarázhatjuk tehát a líra hatását, ha abban már a kezdetek kezdetén is érvényesül a kiegyenlítő elem? Hol kell keresnünk akkor benne a zavaró elem jelenlétét, amellyel szemben a ritmus közömbösítő tényező. A választ a líra szerkezeteinek vizsgálata kínálja. A lírát ugyanis úgy értelmezzük mint a megoldatlan epikai szüzsének (általánosabb érvényű líra esetében több szüzsének) szubjektív jellegű kiegyenlítő ekvivalensét. Amit nem oldottunk meg az életben, vagy rosszul oldottunk meg, ami megszakadt, gátolt, hiányzik, mindaz a szubjektív megnyilatkozásban nyerhet kiteljesedést,