Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)
Epikai elemek a lírában zottság által kiváltott szubjektív visszahatásban kell látnunk. A líra így mindenkor egyfajta epikai alaprétegről vall, illetve arra reagál. A két szervező elv a témában a következőképpen jelenik meg: egészében véve a költeményben a témát az ikonikussá alakított szubjektivitás képviseli (természetesen a leírás, értékelés objektív összetevőivel elegyítve, amelyekhez a szubjektivitás kötődik), s az epikai inger csak nyomokban, periferikusán van jelen, jelzések, utalások formájában, vagyis rejtjelezve. A vers értelmezése ennek folytán az olvasó által a leggyakrabban épp mint a szubjektivitás mögött levő epikai indok feltárásának problémája jelentkezik, semmint a szubjektívnak valós átélésére törekvés. Az adott esetben célszerűnek tartottuk épp a tulajdonképpeni elemzés folytatása helyett újból a megfelelő összefüggésekre hivatkozni, melyekre a kimutatott kifejezőértékek vonatkoztathatók. Az idézett szöveg első négy verssora tehát nem epikai, csupán a szöveg tulajdonképpeni tartalmát képező szubjektívnak az epikai „indoklását” tartalmazza. A szubjektivitást jelzi a versforma, sőt már mielőtt egyáltalán olvasni kezdjük a verset, tudjuk, hogy költeményről van szó. Ami azt jelenti, hogy az olvasó már előzetesen tudja, miszerint a költeményben épp a szubjektívnak a kifejezésével találkozik, s hogy a szubjektivitásnak egyfajta epikai alaprétegre, a megoldatlan cselekményességre kell vonatkoznia ahhoz, hogy értelme legyen, s a versben éppen ezt kell „kinyomoznunk”, vagyis meg kell találnunk a lírai, avagy tulajdonképpen az epikai „miértet”. Ilyen kerülővel jutottunk tehát el az olvasó tudatában a poézisről, költészetről kialakuló közhelyszerű képzetig, amellyel szokványosán társul az is, hogy minden vers szomorú (mert mi mást idézhet fel a megoldatlan konfliktus?), s hogy a költemény szerzője a „boldogtalan költő”, mert boldog és az életben eredményes ember nem ír verset stb. (az efféle tényállást igazolja gyakran a költők vallomása is). Elemzett versünk a szabványos lírai típustól abban tér el, hogy nyomatékosabban érvényesíti a szubjektívnak az epikai indoklását, olyannyira, mintha valóban epikáról lenne szó. Mivelhogy azonban egy feltételről, a versről mint formáról nem mondhat le, az igazi epika számára elérhetetlen, megvalósíthatatlan marad. Azt a vers mint forma közömbösíti. A vers a kifejezés jellege szempontjából magasabban szervezett kitevő, mint a témából eredő bármiféle epikai jelzések. S ennek az oka abban rejlik, hogy a versforma a priori módon lép be a kifejezés szerkezetébe, azonnal, annak a legelején — grafikailag. Természetesen az epikára is jellemző a sajátos grafikai megoldás (teljes sorok), ennek azonban nincs kifejező funkciója, az epika sajátossága ugyanis a témában rejlik, a téma viszont azonnal nem „adott”. Az epika-líra különválásáról ezek szerint nem a szubjektív—cselekményes (ez utóbbit csak a téma szignalizálja) szembeállítás dönt, hanem egy magasabb szintű kifejezési viszonylat. S hogy miféle e meghatározó reláció, arról a vers közvetlen és elsődleges sajátsága tanúskodik, a vers ugyanis közömbösíti a kifejezésnek az ikonikusság szintjén érvényes szukcesszivitását. A megfelelő oppozíciót tehát a szubjektivitás—ikonikusság viszony képezi. Állításunk
