Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)

František Miko

kétszárnyú kapuív, s ahol a családban észrevétlenül szökött szárba a kereszt apánk koporsófedelére. Ó, anyám szorgalmasan öntöz

mindent, ami szárba szökken. Keze a patakban hószínnel eljegyzett vásznának foglya, térdével két gödröt mélyít a kő-térdeplőbe.

Lýdia Vadkertiová: A nagy költözködés

Bár a szöveg csak részlet, elemzésünkhöz, amelyben a tárgyilagosság és gazdaságosság követelményéhez igazodunk, nem is igénylünk többet. A kifejezőértékek jelzései az első négy sorban epikai vonzatúak:

1) Epikai múlt idő s a befejezett cselekvésre (s ezáltal a történés gyors egymásutánjára) utaló igekötős igealakok.

2) Harmadik személyű igealakok (döccent; megálltak, zsibbadt, leszállt, szólott) — az objektív élményszerű ábrázolás jegyei.

3) Egyenes idézet, amelyet a megszokott „szól” ige vezet be.

4) A motívumok prózai jellegűek, prózaiságuk áttevődik a nyelvi kitevőkre is. E jelleget nyomatékosítja a döccen expresszív, hangfestő ige, az ilynemű szűkebb értelemben vett expresszivitás „süllyeszti” a kifejezés hangnemét, éthoszát, ami közösségi szempontból negatív sajátság, és hangsúlyozza a szerző szubjektivitását; egyelőre a szubjektivitást azonban mellőzzük, a döccen igét illetően csak annak a kifejezést prózaivá formáló készségét emeljük ki.

A felsorolt jegyek alapján, amint látjuk, az adott esetben akár úgy is dönthetnénk, hogy a szöveg epikai. Az olvasó szubjektív tapasztalatával azonban ezt nem fogadja el, viszonyulásában a szöveghez az idézett epikai jegyek ellenére sem ölt epikai magatartást, a szöveget nem mint epikait „fogyasztja”. S mielőtt arra térnénk rá, milyennek is kellene lennie a szövegnek ahhoz, hogy epikaiként értékeljük, meg kell magyaráznunk, mi jellemzi az epikai „használatot”. Evégett kísérletként alakítsuk át az első négy verssort prózai szöveggé:

Döccent a szekér. A lovak megálltak. Már zsibbadt a lábam. Anyám lassan leszállt, megállt az ajtóban s szólott: — Megjöttünk. —

Ha a prózai olvasmányélményt most introspektiv módon összehasonlítjuk a versszöveg olvasatának hatásával, a kettő között bizonyos különbséget észlelünk, s ez természetes és törvényszerű. A dolog lényegét pedig abban kell keresnünk, amit Hjelmslev a kommutáció elvének nevez — a forma változása maga után vonja a jelentés, funkció, hatás módosulatát. Esetünkben a változás látszólag jelentéktelen, csupáncsak grafikai eltérésre korlátozódik, a hatás mégis alapvetően másneművé vált. A szöveg epikai „használatakor” a cselekmény kibontakozását várjuk, a szüzsét, s az eseményt, alakokat, a közölt tényt, feltételeket a kifejezés-kontraszt vonulatába, a zavaró és kiegyenlítő elem perspektívájába állítjuk. Azt hisszük, hogy a szekéren új otthonukba