Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Alabán Ferenc: „A kisebbségi irodalom küldetésének megértéséhez nem legendák és szólamok szükségesek...” (ankét)
A kortárs magyar irodalom fél évszázada Szlovákiában antisematizmusénál. Tér hiányában nem foglalkozhatunk azokkal a nemzedékek szembesülése kapcsán létrejövő nézetcserékkel, melyek irodalmi életünk, irodalmi lapunk, költészetünk, egész kulturális életünk kérdéseit és megoldandó feladatait fogalmazták meg. Irodalomtudatunk tökéletesedése és kritikánk szakszerűsége érdekeit szolgáló véleménycseréket is szép számmal találunk. Mindez azt látszik bizonyítani, hogy a kritikusok, írók és költők irodalmunk részterületeihez többször nyúltak elemző és értékelő, kritikai és jobbító szándékkal. Irodalmunk fejlődése szinte minden adódó esetben hasznát látta a vitának, irodalmunk szervező erői azonban jelenünkben sajnos nem használják ki irodalmunk megvívott harcainak eredményeit és tapasztalatait. Az irodalmi folyamat történeti fejlődésének felmérésénél viszont (ami az idő teltével egyre aktuálisabb lesz) figyelembe kell venni a sokszor fontos „állomásokat” jelző legfontosabb nemzedéki vitákat és azok tanulságait alkalmaznunk kell a szlovákiai magyar irodalom mai kérdéseinek megoldásában. 4. 1981-ben egy átfogó tanulmányában Koncsol László így jellemezte a szlovákiai magyar irodalmat: „Olyan ez az irodalom, mint egy szikár, polifon kórusmű: nem homofónia, nem kiugró, nagy tehetségek magányos szólamai határozzák meg karakterét, hanem fegyelmezett rendben, szólam szólam után, nemzedék nemzedék után mindenki ugyanazt a témát imitálja, hol szabadabban, immár harminc esztendeje, a legfőbb mester, a valóság akarata szerint.” Ez a megállapítás, részleteiben is, egészében is megállja helyét, a múltra és a jelenre vonatkozóan is, bár a kilencvenes évek elején ezt is többen mechanikus módon kétségbe vonták. A szlovákiai magyar líra mozgalmi, illetve csoportos törekvései nagyjából szinte évtizedes időközökben jelentkeztek, s némi természetes időhátránnyal a prózaírók is antológiákban demonstrálták létüket. Megítélésünk szerint kisebbségi irodalmunk fejlődésének támpontjai ezek az antológiák, amelyek méltóak a megbecsülésre, s egész irodalmunk alakulásának vezérfonalát alkotják. Ezekben a közös kiadványokban általában több a „romantika”, mint a később kialakult alkotói pályákat jelző kötetekben, mert itt több az elégedetlenség, a változtatás és a nyitás szándékának határozott kinyilvánítása, valamint a szembehelyezkedés mindazzal, amit az előző nemzedéktől az indulók örököltek. Megbecsülést érdemelnek továbbá azok az alkotások, amelyek az egyes életművek keretén belül a központi és egyben lényegi mondanivalót hordozzák, különösen akkor, ha az egybe esik ennek az irodalomnak a világba küldött üzenetével. Nem jelent ez mást, mint annak a valóságnak a művészi szinten való megformálását, amely meghatározó módon, különböző formák tartalmaként és lényegeként van jelen versekben, novellákban és regényekben. Konkrét címek felsorolása vagy legalábbis példák említése mindig kockázatot jelent, most mégis szükség van rá. Az antológiákon kívül az egyes évtizedek termésében megítélésünk szerint az alábbi művek jelentenek tartós irodalmi értéket: az ötvenes évek lírájában az Anyám mosolyog (1955), a Kassai dalok (1958) a Júdása én nem lehetnék (1959); a prózai termésben az Égő föld (1958) és A menyasszony (1956) című műveket említhetjük; a hatvanas évek költészetében a Keselylábú csikókorom (1961), a Mogorva csillag (1963), az Arc
