Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Esterházy Péter: Harmónia caelestis (regényrészlet)

Harmonia caelestis

úgy érezte, lépnie kell, és elment a delnőhöz. Nagyanyám nem úgy festett, mint egy méltóságos asszony; követhetetlen ízléstelenséggel öltözött (rendíthetetlen ízlésű ízléstelenséggel), az egymástól rettegő, ordítón drága ruhadarabok rajta találtak különös enyhet. A forradalom bukása után kizárólag feketét vett föl, ám ez sem javított a helyzeten, fekete pamutharisnya, nehéz flanellszoknya, ing, szürke vagy fehér, meg a fekete ballon, melybe szürkés, sőt egészen sárga csíkok fakultak, semmi nem látszott a családi csillámból, se kis ág, se nagy ág. Sokszoros arisztokrata fölmenőkkel nagyanyám nem volt arisztokrata; mindenestül plebejus volt — bár talán a tartása, a kitartása, gondolkodásának léptéke, „személytelen önzetlensége, önző személytelensége” mégiscsak az előbbiből gyökerezhetett. Jövetelét nem jelentette anyámnak, beállított. Kopogott, belépett, ránézett a szobalányra, az szótlan rémülettel oldalt, nem lépett, sodródott, anyám a fonott hintaszékben himbálózott a tágas belső szobában, az ablak előtt, és szerepet tanult. Természetesen rögvest látta, hogy belépett a szeretője anyja, meg sem rezzent, kicsit emeltebben deklamálta az öreg Klopstockot, Messiás wurde geboren.

Nagyanyám megállt a belső boltív alatt, és nézte az ide-oda ingó, dülöngélő és motyogó fiatalasszonyt. Anyám szép volt, olyan színésznősen, vagyis nem tudható, mi valódi, mi nem, ami szépséget mutatott, az mind hihetőnek tetszett. Nagyanyám nem bízott ebben a bújócskáló szépségben — ezért állt itt. Hosszan figyelte a nőt, nem érzett iránta semmit, féltékenységet sem, őt csak a fia érdekelte, csak az számított. A nő nem számított. Pedig kérni jött. Anyám továbbra is úgy tett, mintha boldogult Klopstockon múlna az üdvössége, mintha más nem is léteznék e poros németen kívül. Amiben lett volna valami, ha valóban szerepet tanult volna. Félreértette nagyanyámat. Aki egyszer csak mintha rohamra indulna, két hatalmas szökkenéssel, akár egy tigrisféle, anyámnál termett, az örök fekete ballon, ahogy később a bolseviki zászlók a bolseviki filmeken, lobogott utána, aki ijedelmet mímelve fölriadt, ki az, mi az. Nagyanyám, miként egy kisgyermek, leguggolt melléje, megfogta a kezét, megsimogatta. Ó (vagy oh?), jelentette be anyám, úgy ránézésre a második (középső) felvonás közepéről, a teljes sötétségből, már nem emlékszünk, mért vagyunk a színpadon, ki lökött be a sötétből ide, e súlyos fénybe, s még nem tudjuk, mi végre, hogyan, milyen körülmények közt távozunk innét, ha egyáltalán. Maga okos nő! Anyám kirántja a kezét. Ezen a délutánon ez az egyetlen őszinte mozdulata. Ezt tessék hagyni! Nagyanyám újra megragadja a kezét — nem tudott alakoskodni, pedig a fiáért mindent megtett volna —, keményen, kelletlenül szól, úgy mondja, mint egy leckét. Félreértett, kisasz- szony. Majd eljő az uram, annak kell ezt mondania. Én csupán azt mondom, hogy maga tudja, a fiamnak szüksége van magára, én csupán azt mondom, arra kérem — nem esik nehezére ezt kimondania —, ne hagyja őt el.

Hevesen simogatja a kezét (nagyanyám anyámét). Mindkettőjüknek tetszik a másik keze, bőre; finomabb, mint gondolták volna. Szépen kérlek, ne hagyd el a fiamat. Gyönge ember, de nem rossz ember, ne hagyd el. Anyámat, mintha fojtogatnák, nevetés rázta; hatalmas, izmos, kozmikus nevetés, mint mondjuk a köpenicki kapitányt A köpenicki kapitány végén. Unmöglich, morogta anyám is, unmöglich. Ám a színésznőnek hosszú távú tervei voltak. Nem visszategezni.