Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Esterházy Péter: Harmónia caelestis (regényrészlet)
Esterházy Péter melynek neve: „a metternich”. Isten: Nagyapám Károly unokaöccsétől való, ki gyógyíthatatlan hátgerincbaj okozta búskomorságban pisztollyal oltá ki életét, az egyik legszebb darab, színes, virágos, mintha San Franciscóból való volna, lőve nőt war. Ezen Károly György gyámfiától jött a „porosz”, ő ugyanis részt vett a 12 számú Haller huszárezred hadnagyaként a poroszok elleni háborúban; midőn július 3-án ezredének első osztálya megtámadta a gyalogságot, lova kilövetett alóla; Bódi Joachim huszár-közvitéz felajánlott lovára felülve, emez pedig mellette gyalogolva, köszönhette szerencsés megmenekülését, noha már elveszettnek vélték; mellényén, illetőleg mellkasán a következő kitüntetések kaptak helyet: az orosz Szent Anna-rend harmadik osztálya, a porosz koronarend harmadik osztálya, a Szent Wladimir-rend negyedik osztálya, a Légion d’honneur kiskeresztje és a Takowa-rend tiszti keresztje. Visszatérve a testvérekre, s lezárva azok sorát, Mihálytól ered a „Liszt”, ki a geológia és a zene szenvedélyes ápolója volt, és néhányadmagával segélyezé a hirdetett zenészt, gyermekkorában, bécsbeni tanulmányaira vonatkozóan. Volt azonban egy mellény, melynek származását a homály felhője vonta be, az „ezüst”: akár egy súlyos mellvért, hősi csaták tanúja, tunya ezüstpikkelyes állatka, egy véletlenül túlélő, régi állat, postán jött, ismeretlen feladóval, nem is haza, hanem nagyapám hivatalába. Hatalmas karmazsinpiros szalag fogta át a puha kis csomagot. Kellemetlen föltűnést okozott. Volt valami nem finom az egészben, tán a pirosban, még inkább az egész dolog érthetetlen szabálytalanságában. A küldeményhez nem mellékeltek semmit, levelet vagy effélét, hacsak nem tekintjük mellékelésnek a föltűnő, rúzsos ajaknyomot a mellény „szívénél”. Melyet aztán el sem lehetett onnét távolítani. Haller Cecília nagyanyám határozott, erélyes asszony volt, de nem a nagypapával szemben; kerülték egymást. Az ezüstmellényt azonban nagyanyám azonnal ki akarta dobatni; furcsa. Furcsa az is, hogy nagypapa — noha a tárgyakhoz semmi nem fűzte, az öltözködéshez meg különösen semmit (ötven éven át megjegyzés nélkül vette föl azt, amit a leibdiner, a Józsi, majd a fia Józsi, reggelente odakészített) — most megakasztotta magát, és megtiltotta a kidobást, ragaszkodott a titokzatos ezüsthöz. Annyit ért el nagyanyám, hogy nem hordta, ami kétes siker, hiszen így a mellény egyetlenné lett, kitüntetetté, különössé, veszélyessé, „a mellény, melyet valaminő okból nem hordtanak”. Most, Tótpataki Róza anyámhoz menet, nagyapám ezt óhajtotta fölvenni. Mindenki meglepetésére nagyanyám szótlanul rábólintott. Azt senki nem tudta a házban, hogy ő már járt anyámnál. Nagyanyámat kemény asszonynak tartották, érzelem nélkülinek. Pedig voltak érzelmei, csak nem mutatta őket, viszont azok szerint cselekedett. Az igaz, nagyapámat tisztelte, nem szerette, de a fiáért rajongott, szinte más nem is érdekelte a világból, kizárólag azt figyelte, mire van szüksége apámnak, pénzre, lázcsillapítóra, kikapcsolódásra, sícipőre, rántott húsra (disznóból). Szegénykém — édesapám tudniillik —, ha ezt tudta volna! Úgy kényeztette (el) a papámat, hogy az észre sem vette! Soha nem avatkozott be közvetlenül (apámba), de akkor, amikor ivásnak adta a fejét (édesapám; majd fokozatosan az egész testét, a nyakát, a kulcscsontját, a mellkasát, a hasát, az ágyékát, a combjait, a bizonytalan tárgyait és a megbízhatatlan bokáit), akkor
