Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Esterházy Péter: Harmónia caelestis (regényrészlet)
Esterházy Péter azért nem okoz nagyobb bajt, mert egyszersmind erőtlen is. Apám fiatalon ismerkedett össze anyámmal, aki egy Tótpataki Róza nevű delnő volt a kolozsvári színháznál. Anyám tökéletesen megfelelt apámnak, apám azonban nem tökéletesen felelt meg anyámnak, mert ő szeretett volna férjhez menni, különösen, hogy a viszony az idők múltán két gyermek formájában is testet öltött. Édesapám, mint gyönge karakter, szar jellem, az időt húzta, s mindig halasztást kért „jövő pünkösdig”. A huzavona azért, mert anyám, a Róza nagysám, a legkevésbé sem felelt meg a nagypapának, vagyis a családnak, vagyis a kolozsvári úri társaságnak, amihez hozzá veendő még az erdélyiek konzervatívabb volta (a zokonabb vevés). A hatalmas, itt édesapám neve következik, család terebélyes fájának az édesapám családja kicsiny ága, nem csenevész avagy aggottan száraz, mégcsak nem is jelentéktelen, inkább helyi jelentőségű. A helyi jelentőség nem lebecsülendő, főleg helyben, de kiismerhető, átlátható, bemérhető, kitapogatható. E világi. A családi törzs vaskosabb ágainak hatalma, tekintélye azért megfellebbezhetetlen és meseszerű, mert nem látszik, honnét való; ez a lenyűgöző nagyság nem az égből származik — bár voltak ilyen irányú lelkesen gőgös családfakutatások —, nem is Bécsből, ahogy a rossz nyelvek tartják, éppenséggel nem valahonnét való, hanem pusztán van, nem kegynek köszönhető, nem elegendő katolikusnak és labancnak lenni (kipróbálható!), hanem mintha maga is a természet része volna, magyarázatra így nem szorul; van (volt). Az ilyen tekintély sokat megengedhet magának, nem kell óvatoskodnia, magát erősgetni, nem kell önmagával foglalkoznia, elegendő a dolgaival, az ügyeivel, ami persze jótékonyan visszahat a tekintélyre. Aki gazdag, az a leggazdagabb. Az ilyen tekintély nem rombolható, mert csak a világgal, a világával együtt rombolható, akkor meg már nincs mit tenni; erősködni vagy védekezni nemcsak nevetséges, de fölösleges is volna. Táblabíró Dénes nagyapám jól ült ama ágon, kényelmesen, biztosan, gőgben, nyugodtan, és viszolyogva nézegette legkisebb fia, édesapám bizonytalanságait, nyugtalanságát és gyöngeségét. Amikor híre ment, ilyennek híre megy, hogy az a színésznőcske, anyám, gyereket vár, bátyámat, állítólag apámtól, akkor elhatározta: fölkeresi. Ő. Személyesen. Egy nővel mindig lehet beszélni. A dolgok elintézhetők. Szép férfi volt, eine Sünde wert, ahogy a családbéli idősb hölgyek mondogatták, cinkosan, majdnem pirulva, mintha ők túl volnának már azon a Sünde-n. Több száz mellény birtokosának mondhatta magát. Akár a tekintély: mellény mellényt szül, karács- és ünnepnap megindult a mellényáradás, a mellényözön: és nagyapám mindnek örül: ha eltalálták az ízlését, jobban mondva a kedvét, azért, ha nem, akkor meg az a fölfedezése tette derűssé, hogy lám, mennyiféle ízlés van; ezeket is hordta, elképesztően ízléstelen lajbikat vett föl, városszerte föltűnést (és elfojtott mosolyt) keltve. Mindegyik darabról tudta, kitől kapta, mindegyiknek, ahogy kutyának, lónak, volt neve. A „rojtos szélűt” vagy Jancsit” atyjától, IV. Jánostól kapta. (Egy alkalommal mint Veszprém megyei főispán bizonyos kocsi Horváth János alispán megválasztása ellen kellőn túl buzgólkodván, a tisztújítási kongregációt annyira fölbőszítette maga ellen, hogy azok, nevezetesen a szentgáli nemes urak agyonütéssel fenyegetve, a
