Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Esterházy Péter: Harmónia caelestis (regényrészlet)
Köszöntjük az 50 éves Esterházy Pétert! ESTERHÁZY PÉTER Harmónia caelestis (Regényrészlet) Fidélis, semmirekellő fiatalember volt édesapám, szerette az italt, a zenét meg a nőket. Mint negyedik fiúnak, szülei hatodik gyermekének nem sok pénze maradt, ez csöppet sem zavarta, ha megkapta, amit szeretett: italt, zenét, nőket. De ha nem kapta meg, az sem nagyon zavarta. Egész életében nem csinált semmit. Hagyta, hagyott — mit is? Dénes nagyapám szigorúan nevelte, illetve neveltette gyermekeit; huszonöt évig volt Kolozs megye táblabírája, ás nagyapám ebből a huszonöt esztendőből, ebből a bizonyosságból és örökkévalóságból pillantott a világra. Meg szegény gyerekekre. Szigorúsága a pénzügyekre korlátozódott — ahogy mondjuk a katolikusok lassacskán csak a hatodik parancsolatról tudnak beszélni az erkölcsről szólván, oda szűkültek Ez volt körülvéve az általános apai elégedetlenséggel, evvel a szünetlen, lágy sértettséggel, hangilag: morgással. Édesapám azonban fütyült a pénzre, nem akart gazdag lenni, valóban nem akart semmit, csupán magát jól érezni. Ám ez kevesebb volt, mint akarat, mert ha akadály gördült a jó érzet útjába, például a pénz hiánya, akkor édesapám nem elsöpörte erővel az akadályt, vagy játszotta ki csellel, hanem vállat vont, megtorpant, vagy megtorpant, vállat vont, és visszafordult. Vagyis nagyapának azt kellett látnia, hogy édesapám az ő minden pénzügyi korlátozását, vulgo germózását könnyedén teljesíti vagy betartja, de nem úgy, hogy eleget tesz apja föltételeinek, hanem mind ezeknek, mind a pénznek fittyet hány; előbbinek fittyet hányva utóbbiról lemond. Méghozzá láthatóan fájdalom nélkül. Pedig a fájdalom, a fiák fájdalma megnyugtatja az apákat. Édesapám ebben is kivételnek számított: őt édesapám legidősebb fiának fájdalma nem nyugtatta meg, nem izgatta föl, abszolútli közönyösen hagyta. Egyetlenegy pillanat sem létezett édesapám fiának életében, amikor érdekelte volna édesapámat. Nem önzés ez, ő saját maga iránt is közömbösséget mutatott. (Édesapám fiát a kötelezőnek tetsző apai vicsorgások elmaradása hálával töltötte el, a közömbösség meg rosszul esett. A legreménytelenebb, ám meglehetősen gyakori ostobaságot választotta: barátkozni akart édesapámmal. Ne. Soha. Az ember ne barátkozzék az apjával. Kapitális félreértés. Nehéz: ne barát, de ne is az a merev, ingerült, hideg, didaktikus szenvtelenség: nehéz!) Az említett torpanások miatt édesapám nem volt egyenes ember, hazugságai nem megfontolt csalások, egyszerűen arra ment, amerre könnyebbnek tetszett. Mindez meglátszik már a járásán is, meg az arcán, a tekintetén; minden srég egy kicsit. A könnyelműség nem okvetlenül kedves; aránytalan, ezért kiegyensúlyozatlan, ezért megbízhatatlan; pusztán
