Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”
Száz éve született Márai Sándor mint minden gyöngeségem és csüggedésem: nem engedi, odakötözni magam e viharba jutott hajó 'árbocához, utolsó pillanatig vezetni ezt a különös ütközetet... Csak nem engedni a kísértésnek, egy pillanatra sem. Inkább ott dögölni meg, két rossz, süket mondat között” — írja arról az elszánásáról, hogy rögzítse, „hogyan történt meg a világ benne!” (Napló 1976—1983.) Jelképes alakká nőtt nála — akárcsak Kosztolányinál — Marcus Aurelius. Vonzotta, megihlette annak az írónak a példája, aki napközben ellenségeit irtotta, míg az éjszaka csendjében, sátrában, mécsese mellett, a békéről és a jóságról értekezett. Marcus Aurelius „hűséges tanítványának” mondja magát: „Marcus Aurelius, nagy, nemes, hűséges barát. »Emberi császár*, mint Herder mondotta: e kísérteties időben legnagyobb segítőm vagy! Most is úgy változik a világ, mint a te korodban: egy életforma, melynek a műveltség szerves tartalma volt, összeomlik. Csak az ember szemszögéből lehet nézni és elviselni ezt, ahogy te nézted, viselted: türelemmel, megértéssel, a lélek mélyére vonulva el, testünket és sorsunkat átadva a világ erőinek, lelkünket és igazi szándékunkat megőrizve magunknak.” Márai, a „fausti” lélek, a zsidóüldözés idején úgy érezte, hogy „Szégyen a napon járni”... Néhány évvel később viszont egy másik diktatúra önkényétől kellett gondolatai szabadságát megvédeni. 1948 őszén jutott el arra az elhatározásra, ha szabad akar maradni, menekülnie kell. A megszállt Ausztriában, az ennsi hídnál lépte át a határt. S ahogy a szabad világba ért, megdöbbent. „Ebben a pillanatban — életemben először — csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem” — írta később Föld, Föld/CToronto, 1972) című emlékezésében. Ettől kezdve négy évtizeden át „menekül”. Tényszerűen először Salernóból New Yorkba, majd innen a kaliforniai San Diegóba. Képletesen azonban élete kiszámíthatatlan megpróbáltatásai elől is, évtizedeken át. Az együttértő szeretet 1954 áprilisában még szólásra késztette írótársait, amikor a Kossuth rádió világirodalmi folyóirata, a Kilátó Márai Sándor versét, az 1950-ben írt Halotti beszédet sugározta. A „honvágy torokszorító könnyével” üzenő Márai szavaira Fábry is felfigyelt. Tamási Áron rádióbeli viszontüzene- tével azonosulva vallotta: „aki elszakad nemzetétől, elszakad az emberiségtől is. Bárhol legyen is az író, ha magyar, nem a gyász szavát kell hallatnia, de az élet legyőzhetetlen és mindig feltörő szavát. Megtisztulni és eggyé lenni nemzetével, erre kell törekednie az írónak...” Fábry „meleg, emberi kéznyújtásnak” tekintette az addig szintén elhallgattatott Tamási Áron hívó szavát, mert Márait „a magyar szellemi élet egyik saroktényezőjének” tekintette mindig, „tisztelte benne a művelt emberfőt, az európai magyart és a felelős írástudót”. Az „életre bátorítás”-ra azonban visszhang nem felelt... 1956 Magyar Októbere hozta el Márait Európába, Münchenbe. Reménnyel és bizakodással. Azt tapasztalta, „Isten malmai gyorsan őrölnek”, s azt is, hogy „büszkeség magyarnak lenni". November tragédiája azonban derékba törte reménységeit. A szabad világból kiábrándultán írta Naplójába, hogy „legyilkolták az orosz bolsevisták a magyar forradalmat”, s amerikaiak, angolok, franciák „ablakban könyökölve” tétlenül nézték a tragédiát. Ezt követően évtizedeken át a lét és a nemlét határán lebegve élt. Legjobban a „közeg”, az olvasók hiányoztak neki. Utolsó éveiben megtapasztalta a
