Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

alapján iparmágnás megbízójának ezt a táviratot továbbította: „Műveltség meghalt stop. Nihil él.” Márai passzív hőse lényegében a harmincas évek polgárát személyesíti meg, aki szubjektív módon éli meg a fasizmus és a háború közeledtét. Lukács György kritikája ezt a passzív hőst marasztalta el. Teljes joggal. Márai társadalomrajza ugyanis felületes, elnagyolt. Kiábrándultán ábrázolta a forradalmakat, forradalom és ellenforradalom kérdésében nem tett különbséget. Talán a nemzetiszocializmus álforradalmisága késztette arra, hogy a két társadalmi jelenséget összemosva a forradalommal szemben elutasító legyen.

Az ő „különélete” úgy kezdődött, hogy tizenéves korában néhány napra elszökött hazulról. Innentől kezdve a „menekülés” életformájává vált. Fried István egy, a közelmúltban megjelent tanulmányában „a kereső ember évtizedei”-ről szólt. A „menekülő” ember mellé akár szinonimának is beillik a „kereső ember”. Mert nemcsak menekült, hanem önmagát is kereste. Az író és a nemzetnevelés című esszéjében ily módon: „Ki az író? Egy ember, aki egy belső erő parancsára leküzdhetetlen kényszert érez, pontos szavakba önteni és művészi formában kifejezni az igazságot. Felfogásom szerint ez az írás legfőbb érdeme... Az író jellemének, hajlamának, ízlésének megfelelően megvalósíthatja a katharzia tüneményét a gyönyörködtetés, a nemesebb szórakoztatás, a lírai pátosz és feszültség vagy a drámai sűrítés eszközeivel. Célja minden esetben ugyanaz: tökéletes művészi formában alakot adni az élményszerű igazságnak, mely lelkét betölti, melyet megismert.”

Életének hű kísérői, vallatói, „gyóntatói” naplófeljegyzései. Rónay László monográfiájában a „magányos lélek univerzumaként” jellemzi naplóit. „Márai Naplója... memoár: védekezés, önmaga megnyutatása, elveinek összefoglalása

— írja Rónay László. — Amikor 1943-ban írni kezdte ilyen jellegű följegyzéseit, azzal a szándékkal tette, hogy reflexiói el fognak jutni a túlélő olvasóhoz, s ugyanolyan hitelesen vallanak írójukról, mint annak regényei.” A pillanatnak ezeket a forgácsait azonban úgy írta, hogy mindig „a világ felé pislantott”, s egy kissé a örökkévalóság felé is.

1945 és 1948 között hét könyve jelent meg, köztük a Napló 1943—1944, (Bp., 1945). Sokarcú könyvként, kordukumentumként fogadták az olvasók, annál is inkább, hisz a kötet a háborús Budapest regénye, lelkiállapot, belső vívódás, töprengés, reflexió, egyaránt megtalálható benne. Meghatározó eleme azonban a: magatartás. Márai lényegében szerepet vállalt benne, hasonlót, mint amilyet kedvelt szerzőitől, Montaigne-től és Goethétől látott. „E kertelő, vádoló, gyilkoló világban az író őrizze meg pártatlanságát; ne kerteljen; ne vádoljon; s ha feléje sújt tőrével az orgyilkos, fedje el arcát kezével, néma mozdulattal. A lázadó idővel szemben nincs más fegyverünk többé, csak a magatartás” — hirdeti a kívülállás jogát. A szerep később változott, s naplóira nemcsak a bőbeszédűség, hanem az ellentmondások és elfogultságok is jellemzőek. Egyébként a „tükör”, melyet elénk (és óhatatlanul maga elé is) tart, így igaz, így természetes. A polgári liberális eszméken felnőtt Márai számára, aki szemléletében a konzervatív nézőpontot sem mellőzte, a Napló adta meg azt a műfaji keretet, melyben ellenzéki magatartása szuverén módon érvényesülhetett. Mindig „ütközetet” vívott, s hajtotta „..egy szándék és akarat, mely erősebb,