Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

Műveit a két világháború között jó nevű kritikusok bírálták. A Nyugat is megtisztelő figyelemmel követte munkásságát, bár ő élete során mentes maradt minden írói csoportosulástól. Olyan személyiségek foglalkoztak műveivel, mint Komlós Aladár, Szerb Antal, Bóka László, Balázs Béla, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Méliusz József, Örley István, Szentkuthy Miklós, Lukács György, Sőtér István, Örkény István stb. Illyés Gyula írta róla 1940-ben a Nyugatban (és később Naplójában), hogy: „Országrászeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány”... Ötven év múlva elmondhatjuk, művei és szelleme egy országnyi „tartományba” térhettek haza, a kirekesztés évtizedei után.

Irodalmi műveinek fogadtatása nemcsak a kortársak irodalmi ízlése, hanem a művek minősége szerint is változott. Fábry, aki a húszas években az „emberirodalom” kiemelkedő képviselőjét látta benne, 1926-ban a Sárga könyv miatt már bírálta: „a sárga könyv diadalmasan hamisítja a napot”, úgy tesz, mintha „háború, gazság, forradalmak, embertelenség...” soha nem lett volna.

Ottlik Géza (akárcsak Cs, Szabót) Márait is „irodalmi” írónak, ösztönös művésznek tartja. „Márai jártas, mindenről értesült író, sőt valójában folyton állást foglal, a dolgokat nemcsak tudja, hanem meg is ítéli, vagy helyesli, vagy helyteleníti, ami megint csak az újságírók szokása... lírai érzékenységű stiliszta...”, aki „mint holmi ingyenes nagy cirkuszelőadást” élvezi a világot. „Nem kalandor, hanem előkelő átutazó, nem polgár, hanem művész — még ha Egy polgár vallomásai-nak nevezi is főművét.”

Örley István arra a kérdésre, „Márai... olyan merész és konok-e... formateremtő útján, mint ahogy rajongói áradozva emlegetik?”, többek között ezt írja: „A Napnyugati Őrjárat írójára úgy emlékszünk, mint aki elsősorban egy lírai kalandra indult, mikor kitűzött úticélja felé meglódította a vonat... Az utazó egy világgal akart azonosulni, de végül is magányos és gőgös maradt ebben a világban...” Elsősorban azt bírálja, hogy Márai „műveit nem hordozza ki, futtában löki ki őket magából: kísérlet és alkotás egy iramba szakad", és szerinte ez az oka annak, hogy „a remekmű törmelékek hátán virágzik ki”.

A pro és kontrák között említsük meg még Illyés Gyula egyik naplófeljegyzését, bizonyítandó, hogy a kánon kérdésében számára sem volt egyértelmű a helyzet: „írni egy könyvet — akár esztendőkig, akár egy életen át — egy ember életéről, de életének csak apró, jellegzetes mozzanatairól... A hangsúly: a fénycsóva és a művészi egyszerűség, tárgyilagosság; az igazság megközelítése a jó stílus fúrójával. Inkább Jules Renard (sőt Kosztolányi Esti Kornél-ja) mint Márai vagy Kodolányi vagy Sinka.” (1941. június 24.). Ezt arról az íróról írja, aki a stílus művésze volt, s a Márai-mondat elhíresült epitetonként ivódott az irodalmi köztudatba. Persze, szíve joga Illyésnek megválasztani a „mestereit”, a „jó stílus fúrója” azonban Márainál (akinek Krúdy és Kosztolányi a mestere!) sem akármilyen.

A legfájdalmasabban azt a kritikát fogadta, melyet Lukács György írt a Sértődöttek című művéről. A Sértődöttekben (trilógiájának első két darabja a Zendülők és a Féltékenyek) a maga módján állást foglalt a fasizmussal szemben. Hőse. Garren Péter Párizsban szembesül a fasizmus veszélyével, Németországba megy, hogy megbizonyosodjon az eseményekről Tapasztalatai