Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

versantológiát adott ki, a szemleívek után kellett Márai Sándor verseit kihagyni. A budapesti Szépirodalmi Kiadó ugyanis, mint a közös könyvkiadás partnerkiadója, nem kapta meg Márai képviselőjétől az engedélyt versei besorolásához. Illés Endre a Szépirodalmi Kiadó igazgatója (Márai egykori kortársa) nem merte vállalni Márai szerepeltetését a kötetben. Csicseri-Rónay István emlékezése szerint Márai azt vallotta, „az író számára csak az emigráció vagy egy Gyilaszéhoz hasonló magatartás lehetséges... aki otthon maradt, az már eleve, ha nem is áruló, de megalkuvó...”

A „szerep méltóságához” (Rónay László) tartozott az is, naplójegyzetében szorongva kereste a választ arra a gyötrelmes kérdésre, vajon ismerik-e még otthon a nevét, abban a másik világban, melyet azért hagyott el, hogy önmagához hűséges maradjon. Nem maradt más választása, minthogy az idővel vigasztalja magát, mely jegyzeteiben így visszhangzott: „isten malmai lassan, de biztosan őrölnek...” Hitt abban, hogy az igazi művész dacolni képes az idővel, visszatalál övéihez, lehet, hogy évszázadok, lehet, hogy évezredek múltán, de elérkezik az igazság ideje. Néhány hónapot kellett volna várnia, hogy az igazságtevő időt kivárja. Erről azonban lélekben már korábban lemondott. (Talán akkor, amikor az amerikai állampolgárságot felvette, melyről első naplója végén számolt be). Élete végéig hű maradt azonban magyarságához, s hűségese volt az anyanyelvnek. Sorstársa és korábbi kiadója Csicseri-Rónay István az amerikai állampolgárság felvételét megkérdőjelezi, mondván, „Bartók Béla, Nagy Ferenc vagy Varga Béla és sokan mások, akik egyszerűen emigránsokként voltak kint”, éppen a képviseleti elv miatt nem vették fel az amerikai állampolgárságot (A Hét, 2000. febr. 24.).

Márainál feltehetően más ösztönök működtek. Menekülései után talán egy tenyérnyi biztonságot szeretett volna érezni a talpa alatt, ha már lelkében örök kereső és örök magányos maradt is.

Márai Sándor a harmincas évek közepétől megbecsült alakja volt a magyar irodalomnak így kerülhetett Kosztolányi halála után Mestere helyére, a Pesti Hírlapnál. Elért jóformán mindent, amit író a két világháború között elérhetett. Még azt is, amitől pályája elején a „népieket” féltette, tagja lett a Kisfaludy Társaságnak és levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Jó kapcsolatot tartott Nagy Lajossal, Füst Milánnal, Szabó Lőrinccel, hűvösebb volt a viszonya Babitscsal, valamint Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. Németh László a „hígmagyar” elmélete miatt vált ellenszenvessé (hisz Márai családja is asszimilálódott magyar volt), Illyés pedig „népi”-nemzeti kötődése miatt kerülhetett tőle messzebbre. Ellenszenvétől évtizedek múltán sem tudott szabadulni, s a Rómában történt valami (Toronto, 1971) című művében, mely Caesar korában játszódik, az egyik jelenetben két író beszélget, akik feltűnően hasonlítanak Németh Lászlóra és Illyés Gyulára. A szerző a „népi vonal elítélését” adta a szájukba, gúnyos formában. Kosztolányi „véres Nérója” (ha igaz, hogy ehhez az ösztönzést Szabó Dezső adta!) sokkal sikerültebb változata az el- vagy leszámolásnak, mint Máraié. Csicseri-Rónay István úgy emlékezik e kéziratra, hogy miatta romlott meg a kapcsolata Máraival, aki azt vallotta, hogy a „tehertételeket” vállalni kell, „amikor egy író elmondja azt, amit igaznak tart. És nem szabad soha azzal törődni, mit szólnak hozzá az olvasók...”