Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”
Száz éve született Márai Sándor 1937-ben azt írta, Márai „egyedül fölér egy egész kisebbségi irodalommal”. Kemény Gábor csak a költő Márairól szólt, epikájáról azt vallotta, hogy ez „már semmi vonatkozást nem mutat fel a kisebbségi irodalommal”. A költő Márairól Kárpáti Aurél sorait idézte, aki az Emberi hang című verseskötetéről 1925 őszén így írt: „Verseiben kiderül, hogy e blazírt és fölényes ember lelke mélyén ott élnek egy naiv ember minden igényei és vágyai. Jóság és egyszerűség vágya. Undor a háború és pénz iránt.” Komlós Aladár 1937-ben így emlékezett egy kassai irodalmi matinéra: „Egy igen választékosán öltözött húszéves karcsú ifjú is szerepelt köztük, németországi tartózkodásból jött haza rövid látogatásra. Feltűnő formakészségű, világfájdalmas jegyzeteket és egy-két verset olvasott fel. Úgy hívták: Márai Sándor.” A kirekesztettség évtizedei óhatatlanul misztikussá tették a „távollétet”, s abszolúttá az értékteremtő szándékot. Ma sem használ az értékítéletnek, ha a művek tárgyilagos megítélése helyett egyfajta manipulált szemlélet jellemzi a megmérettetést. Pontatlannak érzem Kulcsár-Szabó Ernő megállapítását, aki A magyar irodalom története (1994) című művében ezt írja: „Méltó irodalomtörténeti helyének megjelölése mindazonáltal nemcsak azért késett évtizedekig, mert a kommunista kultúrideológia teljességgel elzárta műveit a hazai olvasók elől, hanem azért is, mert epikájának klasszikus-modern individuumszemlélete és írásmódjának polgári hagyományai sem találtak számottevő folytatásra a magyar prózában”. Kulcsár-Szabó Ernőnek azzal a megállapításával, hogy Márai „művi kiiktatásáért súlyos árat fizetett a modern magyar epika”, teljességgel egyetértünk. Az igazságnak azonban tartozunk azzal, ha megmondjuk, Márai Sándor maga is mérhetetlen kárt okozott saját életművének azzal, hogy lehetséges potenciális olvasóit a politikai rendszerrel azonosította, vagy azokat a szovjet csapatok magyarországi jelenléte miatt büntette. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a kommunista rendszer bukása után engedélyezi csak művei kiadását, terjesztését Magyarországon. Annak ellenére, hogy a „laza diktatúra” jóvoltából a hetvenes évek közepétől sorra jelentek meg az emigráns írók művei (Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, Faludy György stb.) a magyarországi folyóiratokban, könyvkiadóknál. Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László úttörő jellegű munkája révén pedig monografikus feldolgozásban is megismerhettük az emigráció irodalmát (A nyugati magyar irodalom 1945 után, Bp., 1986). Szemléleti változást jelzett az is, hogy míg Csehszlovákiában a politikai hatalom 1970 után az emigráns írókat kiközösítette, s az emigránsok szerepeltetése miatt bezúzták a szlovák irodalmi lexikont, addig Magyarországon az akadémiai magyar irodalomtörténet hatodik kötete 1966-ban átfogó módon foglalkozott az emigráns írók munkásságával. A sajátos szemléleti jegyek ugyan nem hiányoztak ezekből az értékelésekből, mégis viszonylag elfogadható tájékoztatást kaphattunk az emigráns írókról, köztük Márai Sándor munkásságáról is. Az 1990-ben kiadott pótkötet (Béládi Miklós és Rónay László szerkesztésében, III. 1. köt), Erdődy Edit elemző munkája révén pedig korrekt keresztmetszetét adta az író munkásságának. Márai esetében az „egyirányú” utca tényére utal az is, hogy amikor 1980-ban, a pozsonyi Madách Kiadó Rejtett ösvény címmel (Varga Imre válogatásában)
