Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

neokapitalizmus megnyilvánulásait, melyet amerikai élete során az ötvenes évektől módja volt közvetlen közelről is megismerni.

A hajóládájából előkerült müvével, a Szabadulás cíművel együtt, mely 2000 elején jelent meg, 61 a műveinek száma. Rendkívül termékeny író volt, ez a termékenység azonban nem vált mindig művei javára. A Vallomások a 15. volt a sorban. Ez jelentette a hírnevet, a rangot.

A harmincas évek közepén a Márai-láz olyan volt mint a Szabó Dezső-láz, az egyik „urbánus”, a másik „népi” kiadásban. Az Egy polgár vallomásait együtt emlegették Remenyik Zsigmond: Bűntudat és Kolozsvári Grandpierre Emil: Tegnap, illetve Illyés Gyula: A puszták népe című alkotásaival. Művészi értéküket tekintve feltétlenül igaz ez a megállapítás, mégha a művek mélysége, problémafelvetése különböző is, más-más rétegeket szólítanak meg. Ez a siker jellemezte a Szindbád hazamegy (1940) és a Vendégjáték Bolzanóban (1940) című művét is. Munkásságának csúcsát jelentik ezek, a Kassai polgárok című nagysikerű drámájával, melyet 1942-ben mutatott be a budapesti Nemzeti Színház Ezek a művei Márai Sándor helyét a magyar irodalom élvonalában jelölik ki.

Kényes kérdést vetett fel a közelmúltben Fried István „Márai Sándor (ön)kanonizációja” című írásában. „A Márai-életműnek a XX. századi magyar irodalmi kánonba való beillesztési/beilleszkedési igyekezete nem nélkülözi a paradoxonokat. A »kritikátlanság« éppúgy jellemzi, mint ama szívós előítélet továbbéltetése, amely már Márainak a második világháború előtti, az 1940-es esztendőkben kiadott regényeiről szólva körvonalazódott az önnön manírjába fúló, stilisztikai látszatbravúrokban kimerülő retorikájával kapcsolatban” — állapítja meg Fried István (Kalligram, 2000. 5. szám). Való igaz, több mint negyven év kirekesztése/önkirekesztése az irodalmi életből súlyosan ártott Márai Sándor életművének. Úgy vált a diktatórikus rendszerrel szembeni ellenállás szimbólumává, hogy műveit legfeljebb „csempészáruként” ismerhettük, ha egyáltalán hozzájuthattunk.

Jómagam publicistaként ismertem meg az ötvenes években, mégpedig a Szabad Európa Rádió hullámhosszain keresztül. Szüleim ezt a rádióadást hallgatták reggeltől estig, s édesanyám előre tudta (és várta!) Gallicus, Candidus vagy Ulysses rovatát, melyek Márai álnevei voltak. Könyörtelen szókimondás, a kommunista hatalommal szembeni izzó gyűlölet jellemezte ezeket a „jegyzeteket”. (Feltehetően Márai is érezte, hogy az újságírás a „pillanat művészete”, így írásai időszerűsége nem vetekedhet írói tevékenységével. 1984 novemberében ugyanis „Búcsú a mesterségemtől” hangulatban írta Naplójába: „Minden más (Free Europe-ban elhangzott előadások, vázlatok) maradhat a fiókban”.) Nagy kár, hogy publicisztikája eddig jóformán ismeretlen.

Nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy találkozhattak volna műveivel. Esetenként az irodalomtörténeti visszajelzés is hézagos vagy elégtelen volt. Szerb Antal Magyar irodalomtörténete (1935) például említést sem tett róla. A szlovákiai magyar irodalommal foglalkozó tanulmányok egy része (Vass László, Szalatnai Rezső) is elsiklanak felette. Az egyetlen irodalomtörténeti kísérlet, Kemény Gábor így tűnt el egy gondolat című műve pedig 1940-ben (!) csupán mint költőről vett tudomást. Annak ellenére, hogy Szvatkó Pál