Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

műve első kötete 1934-ben jelent meg, a két kötet egy év múlva. A kötet a siker csúcsa volt, mellyel egyszeribe a magyar prózairodalom élvonalába került. Neves kritikusok méltatták, s művét Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével együtt emlegették.

Hét évre volt szüksége ahhoz, hogy tervét beváltsa, s a „zsurnalista eszközeivel” könyvet írjon szülővárosáról, gyermekkoráról, első élményeiről, mindarról, „ahol gyermekkoromban az életem elromlott vagy eligazodott”, írta az indiszkrécióról folytatott vita kapcsán (Nyugat) egyik „naplójában”. A diszkréció kényes egyensúlyára ügyelve olyan művet teremtett, mely nemcsak személyes emlékeit tárja elénk, hanem osztálya, a polgárság életmódja formálódásairól is hiteles képet ad. Márai a „vallomás” műfajával Marcus Aurelius ihlető hatására az emlékirat jelleget is felvállalta. A tényszerűségeken keresztül a „fikció” irányában tágította az eseményeket, melyek emlékező szubjektivitással, kommentárok és „vezérmotívumok” beiktatásával a történés csomópontjait érzékeltetik.

A XX. századi magyar irodalomban a regényesített önéletrajz és a vallomásos családtörténet kiemelkedő alkotása ez a kötet. Új színt képvisel azáltal is, hogy az a polgári magatartás, melyet Márai kötete megjelenít, alapvetően különbözik a magyarországi úrhatnám életmódtól. Pest „félelmetes volt és visszataszító” a tizennégy éves Márai számára, s az maradt később is. „Ezzel az osztállyal, a magyar polgársággal nekem örökké perem volt. Én, a felvidéki polgárivadék soha nem éreztem magam otthon abban a budai polgári lakásban és szerepben, ami most a romok között is enyészik. Hiányzott számomra — mi is? A légkör.” A méltóságos kormányfőtanácsosok és a cselédnyúzó nagyságák mindig idegenek maradtak számára, amolyan „felemás álpolgári pesti panoptikumban” érezte magát. „Úgy éreztem — írta évekkel korábban —, az én szülővárosom

— miniatűrben — «igazibb« város; s csak később tudtam meg, hogy jól gyanítottam.”

Mindenkinél jobban tudta és hirdette, hogy „a mű nem csak betű, magatartás is”. Az Apolló folyóiratban megjelent Érzékeny Magyarország című cikkében írta a harmincas években: „Érzékenyek vagyunk, mert állandóan be kell bizonyítanunk valamit, származást, múltat, vonzást, oda tartozást.” Számára a polgár mást jelentett: „Polgárnak lenni Nyugaton egyértelmű azzal az öntudattal, hogy az osztálynak minden tagja egyforma állampolgári és társadalmi jogokkal áll őrt egy életforma körül...” Még 1936-ban írta le Márai ezeket a sorokat: „A humanista nemcsak egy eszményért küzd — az emberi szolidaritás eszményéért —, hanem egy magatartás és szándék ellen; a fanatizmus ellen, a makacs és könyörtelen terror ellen, amely a világ tarka pompáját egyszínűre akarja bemázolni.” Ezt a pompát, ezt a sokszínűséget védte egész életében, szinte csökönyös makacssággal. További művei, a Szindbád hazamegy (1940), A kassai polgárok (1942), a Kassai őrjárat (1942), vagy A gyertyák csonkig égnek (1942) nemcsak a „kebelében élő géniuszt őrzi”, hanem egy magatartás apológiája is. Márai a klasszikus polgárság eszményét képviseli, s elutasítja az álpolgári magatartásformát éppúgy, mint a