Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”
Száz éve született Márai Sándor szerkesztés időszakában (három évről van szó) egyébként is felelős szerkesztőként ott találjuk Gellért Oszkárt, aki — Babits szerint — „a magyar Poézis templomában... külön kápolnát emelt magának”. A munkatársak között pedig azokat a „nagyágyúkat” találjuk (Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Füst Milán, Tersánszky), akiket Márai tisztelt, sőt mestereinek tekintett A világot látott és a siker előtt álló Márai esetében talán ambíciói voltak erősebbek, mint „politikai” szempontjai. Nem „beállni” akart, hanem egy „lapálom” élén állni, „kezdet” lenni. Lehet, hogy póz, lehet, hogy mestere, Kosztolányi Dezső iránti szolidaritás vezette a tollát akkor is, amikor úgy döntött, elmondja véleményét az Ady-pörben, melyet A Toll indított 1929 júliusában. Az Ady-revízió legkegyetlenebb írása az a különvélemény volt, melyet Kosztolányi Dezső írt A2 írástudatlanok árulása címmel (1929. július 14.). Méltatlan volt ez Ady Endréhez s méltatlan Kosztolányi Dezsőhöz Kosztolányi nem tudta elfelejteni, hogy első verseskötetét (Négy fal között) Ady kegyetlen, vitriolos kritikával illette. Ebben a lesújtó kritikában az „irodalmi író” kitétel volt a legszerényebb és aligha hízelgő jelző. Az „elégtétel” Kosztolányi diktálta mértékével azonban a kortársak (Babits, Móricz Zsigmond, Ignotus stb.) sem azonosultak Bár József Attila szerint „Márai Sándor óvatos eleganciával szombatoskodik Kosztolányi körül, a sólyom s a hiúz egybenőtt szemével figyeli, hol rajonghat és mennyire”, aligha hat meggyőzően (s nem is eredeti) Márainak az a megállapítása: „Nehéz vitatni, hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa”. (Az olvasó nevében. A Toll 1929. július 28.) Alantas vád, kisszerű megbélyegzés ez. Találóan írja József Attila: „Kosztolányi indokolni próbál, Márainak eszébe se jut” Márainak két évtizeddel később jut eszébe Ady, amikor az emigráció pusztító, kegyetlen éveit éli, melyek később évtizedekké sorjáznak számára. A „Nem lehet, hogy oly szent akarat.” felkiáltással készül a Halotti beszédben a leltár: „Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók szelleme?...” Ekkor már, a magány homoksivatagában, Márai Sándornak is „ők szólnak és üzennek., mély szellemhangokon”. A harmincas évek közepétől Márai a magyar polgárság (kvázipolgárság) divatos regényírója. Az úri-keresztény középosztály és az újburzsoázia egyaránt elfogadja. Olvasói nemcsak az írót csodálják, hanem eleganciáját, férfiszépségét is. Már külföldi útjai során is tele volt kalandokkal, szállásadó asszonyokkal, tábornokfeleségekkel folytatott félreérthetetlen kapcsolataival. Alig húszéves, amikor — akárcsak Karinthy Frigyes későbbi feleségét — egyik frankfurti kedvesét, egy válóperes hölgyet szöktet éjszakai vonattal Berlinbe. „Nem is búcsúztam mástól, csak a grófnőtől... A válóperes hölgy tíz évvel volt idősebb nálam... Akkor csak annyit értettem helyzetemből, hogy egy esztendőt töltöttem egy idegen városban, s egy nőt viszek onnan emlékbe, akit nem szeretek, s kitől jó lenne mielőbb megszabadulni.” Ez az életforma szokásává vált pesti évei során is. Az ünnepelt író nemcsak sok pénzt keresett, hanem középkorú, kalandra vágyó grófi feleségek és érzéki színésznők bálványa is lett Önvallomása szerint írói munkásságában a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb gondot. Az Egy polgár vallomásai című fő
