Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

„valamelyik könyve mindig velem van, otthon, úton, ma is. Egyetlen írót találtam később, akit ugyanilyen makacs rendszertelenséggel tudtam olvasni, akinek könyvei mindig kezem ügyében hevernek, nincs nap, hogy néhány sort ne olvassak egyik leveléből vagy kritikájából: Arany János. Aranytól magyarul tanultam és tanulok. Goethétől nem tanultam semmit. A zseni és műve átalakul légkörré a késői nemzedék számára...” — írja az Egy polgár vallomásaién.

Akár rejtélynek is beillik, hogy az a Márai, akinek Goethe a bibliája és a weimari irodalom emlőin nevelkedik, s külföldi útjai során élményközelről ismerheti meg a francia vagy az angol kortárs irodalom alkotóit, itthon úgy száll táborba, hogy lényegében visszautasítja azokat, akik a korszerű irodalmat, a polgári eszmeiséget képviselik. A kortárs írók közül mindenekelőtt Kosztolányi a példakép, s a Krúdy iránti csodálata kimeríthetetlen. Talán nem is nyelvezetével, inkább témaválasztásával hatott rá, a „vörös postakocsi” kiszámíthatatlan utasaival vagy Szindbád végtelen bolyongásaival, ődöngései- vel a nővel és a nő körül. Aligha véletlen, hogy Szindbád regénye egyik legjobb alkotása.

A helyét kitartóan kereső Márai számára érdekes módon a Nyugat nem jelentett fórumot (az Új Idők inkább). Bár volt egy kézirata, melyet Füst Milánon keresztül a húszas évek elején el akart juttatni a Nyugathoz, Füst Milán véleménye azonban elmarasztaló volt. Monográfusa, Rónay László szerint később arra sem emlékezett, hogy küldött-e kéziratot a Nyugatnak. Márai Naplófeljegyzésében is azt írta, hogy soha nem írt a Nyugatba, a tények azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják. Itt jelent meg az a tanulmánya, melyet Jules Renard naplójáról írt. Megjegyzendő, hogy Márai köteteiről a Nyugat nem feledkezett meg. Rónay László szerint az Osvát Ernő halála utáni állapotokkal nem tudott megbékélni, a Babits és Móricz szerkesztette Nyugat volt idegen számára. Nemegyszer élesen támadta a szerkesztőket. Elutasításának tehát nem esztétikai okai voltak, hanem állítólag politikaiak. A „nemzeti koncentráció” programját érezte tehernek, melyet a szerkesztők követtek. Márai szerint ez csak az akadémizmushoz, a kormányközeli állapothoz és a Kisfaludy Társaság felé vezethet. Az „irányt” utasította el, anélkül, hogy kétségbe vonta volna Babits és Móricz szerkesztői alkalmasságát. Feltételezhető, hogy „az egészséges középút megőrzésében” (Rónay László) látta a kultúra védelmét, s talán abban sem kell kételkednünk, hogy a polgári liberalizmus eszméi ösztönözték arra, hogy a Nyugattal szemben — francia mintára — amolyan Marianne című népszerű képes hetilap indításának tervét dédelgesse, amely igényes szerkesztésével, a kor szellemét tükröző állásfoglalásaival az olvasók széles táborát szólíthatta volna meg. Márai nem hagyott kétséget afelől, hogy nem a Nyugat ellenében akarja ezt a fórumot életre hívni, a kiszemelt társak (Horváth Zoltánék) azonban ezt nem így látták. Márai olyan lapot szeretett volna, melyhez felnőhetett volna az olvasóközönség. Anyagiak hiányában azonban a laptervből semmi sem lett.

Egy kissé persze mondvacsinált a „nemzeti koncentráció” félelme, hisz a Nyugatot soha nem tudta egyetlen irányzat, csoport, törekvés kisajátítani. És Babits eleve más elveket képviselt mint Móricz A Babits—Móricz-féle