Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - MARGÓ - Pomogáts Béla: A magyar kultúra napján a HIMNUSZ ünnepén (publicisztika)
MARGÓ eseményeinek emléke, alapozzák meg és teszik teherbíróvá a magyarság nemzeti tudatát és szolidaritását. Ezek között a szimbolikus szerepet kapott emlékek és fogalmak között, éppen kudarcokban bővelkedő történelmünk következtében, többnek is gyászos és tragikus színezete van. Miként a Himnusz történelmi visszatekintésének és nemzeti számvetésének rendjében is, hiszen Kölcsey a honfoglalás, az országalapítás és a katonai győzelmek biztató emlékeinek felidézését követve maga is a „rabló mongol nyilára”, a „török rabigájára”, „vert hadunk csonthalmaira”: az elnyomás, az üldöztetés, a viszálykodás nemzetet pusztító eseményeire emlékezve vallja meg a magyarság vétkeit és kér Istentől feloldozást. Mintha volna a Himnusznak egy virtuális történelmi erőtere, és ez mindazt összefogja, ami a nemzet történelmében siker és kudarc volt: az országépítő munkát és az országos pusztulást. Ebben a virtuális történelmi erőtérben, mi, mai magyarok számon tarthatjuk azokat a történelmi eseményeket is, amelyek már Kölcsey kora után szakadtak reánk. A Himnusz történelmi visszatekintésében mi ott érezzük Világost és Trianont, ott érezzük elveszített háborúinkat, levert forradalmainkat, országunk feldarabolását, százezrek menekülését, milliók erőszakos halálát — „holtak vérét” és a „kínzó rabság könnyeit”. A Himnusz panaszai, fájdalom, mindig újra érvényesekké válnak, és a történelmi számvetést, a bűnök megvallását, a lélek katarzisát csak ritkán követi nemzeti felemelkedés. De ne a magyar pesszimizmus hagyományos érzésével zárjam le ezt az ünnepi emlékezést. Kölcsey a magyar történelem egy emelkedő szakaszának kezdetén írta meg költeményét: a magyar irodalom és a nemzeti szellemű értelmiség mozgalmai már jelezték a reformkor beköszöntését, azt az országos felemelkedést, amely azután 1848-ban történelmi magaslatra érkezett. Ennek az először lassan, majd mind erőteljesebben kibontakozó felemelkedésnek a lelkesítő érzései között született újjá a magyar nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás szelleme. Ezért is zárhatta a költő bizakodó fohásszal a történelmi visszatekintés sötét és gyötrelmes képeit. Most valamiképpen ismét egy új reformkor lehetőségét adta meg számunkra a történelem és a Gondviselés. Számot kell vetnünk a múlttal, az elkövetett vétkekkel és mulasztásokkal is, újra kell szőni a megtépázott, megbomlott közösségi szolidaritást: határokon belül és határokon kívül, a magyar nemzeti közösség minden része és tagja között, új és korszerű nemzeti jövőképet kell kialakítanunk, nemzeti identitásunkat és kultúránkat meg kell erősítenünk, a kor követelményeihez kell igazítanunk. Mindebben Kölcsey élete és életműve is biztató erőforrás lehet, az ő hűsége, áldozatkészsége, cselekvő kitartása, közéleti bátorsága és bölcsessége. Kölcsey Himnusza, amelyet nemcsak énekelnünk kell, hanem meg is kell értenünk.
