Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - MARGÓ - Pomogáts Béla: A magyar kultúra napján a HIMNUSZ ünnepén (publicisztika)
MARGO POMOGÁTS BÉLA A magyar kultúra napján a HIMNUSZ ünnepén Kölcsey Ferenc a magyar nép nemzeti himnuszát: 1823. január 22-én írta Szatmárcsekén. Még öt esztendőnek kellett eltelnie, hogy 1828 végén az Auróra című folyóiratban a nyilvánosság elé kerüljön. Valójában a harmincas évek közepétől kibontakozó reformkorban lett népszerű és vált a nemzeti identitás egyik szimbólumává. A negyvenes években a pesti Nemzeti Színház pályázatot hirdetett megzenésítésére, ezt, mint mindenki tudja, Erkel Ferenc dallama nyerte meg. Először a színház énekkara énekelte el nyilvánosan, igen hamar az egész országban elterjedt, 1844-ben már egy nyilvános ünnepséget nyitottak meg vele. Ezzel Kölcsey és Erkel műve a nemzeti imádság rangjára emelkedett. A magyar himnusznak valóságos élettörténete van: voltak a nemzet életében feledhetetlen pillanatok, így 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben, midőn a Himnusz a történelmi újrakezdés és a nemzeti összetartozás bizonyságaként fogta egybe a szíveket. És voltak idők, midőn a Himnusz nyilvános és közös megszólaltatása tiltva volt: a szabadságharc vérbe fojtása után, az 1919-es vörös diktatúra idején, vagy az elszakított magyarság körében egészen az 1989— 1990-es történelmi változásokig. Igaz, ezután is csak óvatosan és sokszor szorongó szívvel merték énekelni Erdély, a Felvidék és Kárpátalja magyarjai. Az erdélyi református egyház elővigyázatos bölcsességgel vette fel hivatalos énekeskönyvébe a zsoltárok és dicséretek közé, hogy ne emelhessen vétót a mindig gyanakvó hatalom, A Himnusz sorsa ennyiben a magyarság történelmi sorsának tükre, az elszakított magyarság esetében is. Kölcsey Himnuszát Erdély-szerte többnyire ma is templomokban énekelik, viszonylag ritka az a politikai vagy társadalmi esemény, amelyen felhangzik az „Isten, áldd meg a magyart”. Es Magyarországon is gyakran tapasztalható bizonyos visszafogottság vagy szemérmesség a Himnusz megszólaltatásában. Nemegyszer látom, hogy hivatalos ünnepségek alkalmával az összegyűlt emberek mozdulatlan ajkakkal hallgatják a hangszórókból felzengő dallamot. Pedig, ha a kolozsvári költőnek, Kányádi Sándornak igaza van abban, hogy „a vers az, amit mondani kell”, akkor a Himnusz az, amit énekelni kell. Kölcsey költeménye és Erkel dallama együtt alkotja nemzeti létünk és identitásunk egyik leginkább hatékony: öntudatot alapozó és közösséget teremtő szimbólumát. Igazából ezek a nemzeti szimbólumok, mint amilyen a piros-fehér-zöld lobogó, a magyar Szent Korona, nemzeti ünnepeink: Szent István napja, március 15-e és október 23-a, a magyar történelem nagy hőseinek és
