Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A tragikus versbeszéd lehetőségei
Könyvről könyvre ben sok olyan verssel, amely az apokalipszis szélsőségesen sarkított relevanciáira megfelelő indok nélkül támaszkodik), hanem alternatíva nélküli, „egyetlen” megoldásnak is, hiszen olyan világ horizontját rajzolja fel mögöttes világként, amely a nemzeti katasztrófa árnyékában nyeri el kontúrjait. Ebben a szélsőséges horizontban tárul elénk az a démoni látomás, amelyben nemcsak az egyéni tragédiák sorozata, a pálfordulások, a megalázkodás keserve és a lét elviselhetetlen fenyegetettsége mutatja fel önmagát, nemcsak „a szennyes falakon véres tenyérnyom”, „a bitófákon akasztottak szembogara” és a „komor kávéházak” tárgyi valósága riaszt, s nemcsak a nemzeti megsemmisülés réme állít meg („mondják, hogy a magyar most már német legyen”), hanem maga a kiakadt idő, a démoni erők elszabadulása („forró nyárban tört ránk Isten fagyos szele”), az Istenétől elhagyott ember, nemzet és táj („az Isten meg német”). Kulcsár verse kozmikus méretűvé tágítja a szabadságharc, s benne Tompa tragédiáját, de nem adja fel végleg az értelemadás esélyét, az etikai imperativus lehetőségét, a morális cselekedet élelmességébe vetett hitet. Az apokalipszis tehát mintha csak azért jöhetne létre, mert tudjuk, az egyetemes világvesztés állapotából létezik kiút, a célok értelmességébe vetett hittel operáló individuum döntése. Az apokalipszis ezért, végsősoron, nem fogalmazza meg az ismeretelméleti kételyt. Az egyén ebben a szövegben nincs kiszolgáltatva semmilyen hatalomnak, csak önmagáért felelős, és képes az autentikus cselekvésre: végül is tehát manipulálhatatlan. Az integráns, tetteiért felelős individuum apoteózisa tehát ez a vers, illetve az írás apoteózisa, a „titkos” szövegé, hiszen: „Bár ugrándozik szemem borjú módra, s lebukom a szószékről olykor a padlóra, nem csábultam ám meg vénségemre, hogy talpamat nyaljam, mint az öreg medve, e nagy zajú korban, hol kevés az öröm, titkos módra dalba, beszédbe öltözöm, s ha panaszom hallja valaki is többé, változtasson az Isten németté, vagy tömje teli kaviccsal a számat, hogy ne halljon az eljövendő század.” Ennek az integráns, döntésképes, tetteinek teljes mértékben tudatában levő lírai hősnek a megjelenése a vers végén azonban érvényteleníti a bemutatott apokalipszis hitelességét, hiszen azt a látszatot kelti, mintha az apokalipszis csak eszköz lenne annak a célnak a megfogalmazásához, amely az individuum megerősítését hivatott szolgálni. A tragikus versbeszéd egy másik variációja a lírai szubjektum áldozatvállalása felől közelít az esztétikát tapasztalat felé. A Kijelentő mondatok 2, a Tépett lapok, A vers: nehéz, a Két szonett, a Hajnali ihlet, illetve az 1993-ban íródott opusok legnagyobb hányada tartozik ide. A lírai hős áldozatvállalása olyan mondatokban a legnyilvánvalóbb, mint az „Amit megtehetek megteszem" (Kijelentő mondatok), „Vesztőhely minden percem.” (Tépett lapok), „s kezeid
