Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A tragikus versbeszéd lehetőségei
Könyvről könyvre egykor, e szöggel vert kezek,/ lobogjanak - pestist eltemetve”. A vers: nehéz című szöveg pedig szinte kizárólag olyan mondatokból áll, amelyek a lírai alany áldozatának nagyságát hivatottak demonstrálni. Ezekben a versekben a költői szerep eltúlzásának lehetőségeit figyelhetjük meg. A költő mint próféta és vátesz, mint az isteni és a földi lét közti kapcsolat megteremtője lesz értelmezhető. Olyan tudás birtokosának állítja magát a lírai alany, amely túlmutat a hétköznapi meghatározottságokon. A költői szerep exigens mivoltából következően néha olyan zavaró, szinte önmaguk paródiájaként is értelmezhető sorokkal találhatja magát szembe az olvasó, mint „Okos vagyok a barátom barátja” ( Kijelentő mondatok), „Egyszer majd megbocsátja az Úr,/ hogy élek halhatatlanul”, „Halhatatlannak látszom”, „Istenem irgalmazz. Halhatatlan vagyok.” (Álom). A lírai hős kinyilatkoztatásának erejét az csökkenti a leginkább, hogy szépirodalmi műalkotásban fogalmazódik meg, nem pedig kanonikus szövegként, tehát dogmaként. Az önmagát elviselhetetlen méretűvé és képességűvé stilizáló lírai szubjektum itt kerül végérvényesen szembe minden esztétikaiba ágyazott jelentéssel, a műalkotás mindenkori időbeliségének tapasztalatával. Azzal tehát, hogy deklaratív mondataival valójában nem kerülhet ki a temporalitás viszonylagosító természetéből. Éppen ellenkezőleg: a szöveg efféle kijelentéseivel saját irodalmiságát vonja kétségbe. Hitelesebb a lírai hős áldozatvállalásának „meséje”, narrációja akkor, amikor a vívódó hős aknázza ki a monologikus beszéd lehetőségeit a transzcendens tudás megfogalmazása érdekében, amikor az önmagát folyton korrigáló lírai szubjektum affekciók, érzelmi hatások sokaságát építi önmagába, s amikor az utolsó mondatok nem „megnyugtatóan” zárják le a metafizikumba ágyazott jelentést. Az önmagát folytonosan, szakadatlanul figyelő és tökéletesítő, önmaga peripetiáit nyelvvé, megszólalássá élő szubjektum azonban túlságosan gyakran hagyatkozik a szentimentális jelentésképzés „mankóira”. Az 1993-tól sorakozó versek mintha mindig ugyanannak a transzcendenciának az imamalmát forgatnák szakadatlanul. A transzcendencia megismételhetetlensége, egy- szerisége azonban megkérdőjeleződik, ha a végtelenségig variálják. Ilyenkor lép be a pátosz, mint a lírai nyelv hitelességének a pótléka, hogy újra meg újra felidézhesse az „egyszeri”, „megismételhetetlen” élményt. A sokszoros használatban elkoptatott szavak azonban már elveszítették felidéző erejüket, a pátosz megjelenése csak méginkább arra utal, hogy kiüresedésük ebben a nyelvben megállíthatatlan. A Tündöklő hontalanság egy következő jellemző verstípusa a portrévers. Kulcsár portréverseinek az adja egyediségüket, különlegességüket, hogy az ebbe a kategóriába tartozó versek nagy része valójában önportré. Ilyen önportré az Önarckép hegyezett ceruzával, az Az, az Igén, a Világ, az Én. Persze találunk „klasszikus” portréverseket is (Megközelítések D. I. önarcképéhez, A dereski festő, Elvarázsolt erdő, fúdás, Pilátus). Az a látomás, amely feltámasztja és jelenvalóvá teszi a bemutatott személyiségeket, szinte mindig az erkölcs, az erkölcsi parancs felől képződik meg. Lehetőségei éppen ezért meglehetősen korlátozottak. Az etikai jelentés fiktív „állandósága” ugyanis az áldozatvállalás értelmességébe vetett hitet igazolhatja ugyan, de csak addig a pontig, amíg nem kérdőjeleződik meg ez az „állandóság”. Ellenkező esetben
