Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A tragikus versbeszéd lehetőségei
Könyvről könyvre képviselő, közismert és már megrögzült jelentésben álló, filológiai tudást sem igénylő verssorok épülnek az Énektelen énekbe, mint az Egy gondolat bánt engemet című versre utaló „elszórt csontodat, s ha jön majd a nagy” sor/töredék, illetve a Szózatból idézett „hazádnak rendületlenül". Ezek a problémátlannak állított, mert kanonizált sorok azonban éppen az Énektelen énekbe építve válnak problematikussá: hiszen a lírai alanyt mint szubjektumot, mint egyéni hangot kívánja felerősíteni a feltétlen értéknek tartott, közösséget képviselő Petőfi- és Vörösmarty-verssel. Zavaró, hogy az egyes szám második személy, önmegszólító vers miért használ fel olyan képeket, amelyek a világszabadságra, illetve a nemzet iránti hűségre irányulnak, tehát közösségi értékekre, miközben a feléjük vezető út reflektálatlan marad. Az intertextuali- tás efféle durva változata csak a kánon problémátlan átvételében jelentkezik, miközben a vers egyéni hangsúlyait elnyomja a felidézett kánon. A Kulcsár-versek egy másik típusa a tragikus versbeszéd lehetőségeit variálja. Olyan tragikumról van szó, amely a lírai alany szereplehetőségeit némileg szűkíti, hiszen az a tragikus hang, amely megképződik a Kulcsár-versekben, az életmű egészére kiterjeszti érvényét. Másrészt azonban azt sem lehet elvitatni, hogy ennek a tragikus versbeszédnek olyan variációi jönnek létre a Kulcsár-opusokban, amelyek egymásra épülve egyfajta teljességet sugallnak. A tragikum különféle szólamai szinte identikusak a Kulcsár-lírával, s a szerep korlátait a belső végtelenség lehetősége váltja fel. A tragikus versbeszéd intonációi a Kulcsár-szövegek egy részében olyan apokaliptikus látomásokban törnek elő, amelyek a világgal mint ellentétbe vont egységes entitással szemben fogalmazzák meg a morális cselekvés lehetőségét vagy parancsát. A Látogatók című opusban egy „kék glóbusz” szimbolizálja a világegészt, amely a „földanya”, az „anyaföld”, a „kékre vertség” képeit építi magába. A vers imaginációja a „kékség” vizuális képe mentén teremtődik meg, s válik az ellentétes minőségek összecsapásának területévé. Az ér, a patak, a folyó kékje, az óceán „tengermély” kékje a határtalanság örömét, a határtalanságot mint pozitív élményt szimbolizálja. A „kékre vert glóbusz” tragikuma a támaszpontok fenyegető „m-ibolyáit”, „m-ködeit”, „ólom-rózsáit” vonja a szemantikai játékmezőbe. A „kékség” negatív értéktartalmakkal való feldüsítása maga után vonja a lázadás motívumát. A megteremtett negativitást a lírai szubjektum azonban csak a családi élet bensőségessége által tudja újra lebontani, megint csak a „kékség” színszimbolikája felől. A szabadság itt az önmegszólításban megjelenő kislány ibolyaszínű szemében válik olyan minőséggé, amely képes újra csak a pozitív értéktartalmak megteremtésére. A versegészt átívelő „kékség” útja azonban itt még nem ér véget. A lírai szubjektum végső, apokaliptikus látomásában ugyanis a „világba vetettség” tragikumát fogalmazza meg, miközben „jeges teste” és „zúzmarás haja” (mint a (halvány)kékség álcája) a vizuális imagináció lehetőségeit tágítja, tragikumtól az apokaliptikus látomásig. A jelentéseit az apokaliptikus látomás felől létrehozó szöveg egyik leginkább látványos megvalósulása a Tompa Mihály ismeretlen levele című, önmagát az alcímben montázsként meghatározó vers. Az apokaliptikus látomás ebben a kontextusban nemcsak hogy feltétlenül relevánsnak tűnik (ellentét
