Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A tragikus versbeszéd lehetőségei

Könyvről könyvre Németh Zoltán A tragikus versbeszéd lehetőségei (.Kulcsár Ferenc: Tündöklő hontalanság, Nap Kiadó, 1999) A napokban látott napvilágot Kulcsár Ferenc verseskötete, Tündöklő hontalanság címmel. Több szempontból is kivételezett helyzetbe kerülhet ez a kötet. Kivételezett a helyzete egyrészt azért, mert ünnepi könyvről van szó, ünnepi alkalomra készült, a költő 50. születésnapjára. Kivételezett azért is, mert válogatott versek szerepelnek benne, olyan válogatásról van tehát szó, amely az életmű egészét hivatott felölelni, bemutatni, reprezentálni. És kivételezett helyzetben van azért is ez a kötet, mert bevallatlanul is, de éppen e két „kivételes” helyzetből is következően, a kánonképzést szolgálja, egy életmű olvasatát. A Tündöklő hontalanság versei a 70-es évek elejéről indítanak. Ennek a korszaknak Kulcsár költészetében egyik jellemző verstípusa a vallomásos jellegű képviseleti líra (Ki az írást megtalálja, Kijelentő mondatok, Énektelen ének, Munka, Óriás Arany-orgona stb.). Felbukkan ezekben a versekben az a lírai hős, aki áldozatot vállal a közösség érdekében, aki arra hivatott, hogy a közösség, illetve az emberiség problémáit vigye színre, s képviselje azokat. Olyan lírai szerep képződik meg ezekben a versekben, amely kitüntetett pozíciót tart fenn a maga számára. Ez a lírai alany nemcsak hogy az emberiség nevében beszél, de úgy érzi, éppen ő hivatott megfogalmazni azokat a végső kérdéseket, amelyeket képvisel. Kitüntetett pozíciója tehát szinte predesztinálja a lírai alanyt, hogy többnek érezze magát, hogy mások helyett fogalmazza meg kérdéseiket, hogy végső kérdéseket tegyen fel önmagának, s önmagán keresztül a képviselt közösségnek. A Ki az írást megtalálja című kezdővers olyan tudással ruházza fel a költőt, amely „világvégi vén óráig” hatol. Már ebben a kötetkezdő versben is természetesen, magától értetődően, sőt problémátlanul bukkan fel az a lírai alany, aki „pásztorsípja” sírdogáló hangja mellett terelgeti „éhes” nyáját, azaz a közösségnek mint passzív, irányításra váró és vágyó arctalan tömegnek a képét involválja, teremti meg. A Kijelentő mondatokban a közösséget képviselő költői szerep azzal a vonással egészül ki, amely a költőiséget a hétköznapi morál fölé, az ellenőrizhetetlen tisztaság területére explikálja. „Amit megtehe­tek megteszem” - állítja magáról a lírai hős, lezárva ezzel a képviseleti szerep belső önvizsgálatát, a szerepet illető kételynek teret és lehetőséget sem adva. Az Énektelen ének az intertextualitás, azaz az „idegen” szöveg beépítésével lép fel, erre a hatásra játszatja ki a verset. Olyan kanonizált, feltétlen értéket

Next

/
Thumbnails
Contents