Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bohár András: Aleatória vagy a vég-leges irány (nélküliség) (tanulmány)
Arcok és művek Azonban azt is szükséges jelezni, hogy a hagyományos költői formákhoz kötődő első két könyv is fontos poétikai nóvumokat hozott, amelyek esélyt is kínáltak. Ezekben az összefoglalásokban is — immár visszatekintve — felfedezhetjük Cselényi költészetének egyik lényeges alapmotívumát: élmény és egzisztencia-meghatározottság kettőségét. Ennek felidézése nemcsak azért jelentőségteljes, mert ez vezethet el, ez szolgálhat kiindulópontként rész és egész hermeneutikai kérdésfeltevésének első megközelítéséhez, hanem ez biztosítja majd, hogy a körfolyamat végpontjaként ismét visszatérhessünk az egzisztencia élményszerűségére.4 A költői életmű narratív identitás megteremtését célzó poétikai programja, valamint az élménylírától való eltávolodás, az irodalomnak mint hagyományos jelentéstartalommal felruházott literatúrának a zárójelbe tétele a Krétakörtől kezdődően jelentkezett egyre intenzívebben. A nagy összefoglalások (Acetilén ágyak, Elvetélt szivárvány) poétikai összetevőit körbejárva értelmezhető az időtudat változása a konkrét ideológiai természetű utópiáktól egészen a mitikus, történeti-kulturális és a személyiséget reprezentáló modern időtudatig, amelynél már az előző formák variábilis-poézise kerül előtérbe, és csak nyomok jelzik az életfolyamatot megíró költő különböző léthelyzeteit.5 A különböző hermeneutikai kísérlet-körök egyaránt demonstrálhatják számunkra azt a közöttiségben tetten érhető szövegalkotási írási/olvasási kérdéskomplexumot, amelyet jelen elemzés másfajta oldalról próbál megközelíteni. Ismételten rögzíthetjük, hogy a hermeneutikai odafordulások segítettek feltárni narráció és poézis, élmény és egzisztencia-meghatározottság, valamint az egymást kiegészítő időmodulációk természetét (mitikus, történeti, jelen, jövő). Arra a megtermékenyítő, ám mindenkor feloldhatatlan konfliktusra irányíthattuk figyelmünket, hogy Cselényi nyitott műve világra-való-nyíltságá- val ugyan magában hordja potenciálisan a teljesség igényét a textusokban rejlő asszociációk tekintetében, ám ez csak az ideális befogadói közösség tételezése által előlegezhető, ami igényként ugyan szükségszerűen megfogalmazódik: a hozzá-járulásokat azonban meg kell tenni. Nem véletlen a hozzá-járulás szó kötőjeles változata, mert ezzel is arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy míg a hermeneutikai, kísérletek esetében jórészt előre kitapintható motívumok, fogalmak mentén értelmeztük a szövegösszefüggéseket, addig jelen írásban a közöttiség mozgását kívánjuk követni. Egyrészt a heideggeri destrukció nyomán kimunkált derridai intelmek erőterét helyezzük a szövegek fölé. Hogy majd belülről, a játék-tér belsejéből kezdhessük meg a szabályok elemzését, szét-törését, újra-írását: hogy milyen lehetőségeket kínál „az emberélet útjának felén” szimbolikus és egyre visszatérő sora. Mert a heideggeri úton levés alapot, eredetet, igazságot nélkülöző programja, s Derrida radikális el-különbözés-re irányuló írásmódja egymáshoz kapcsolódhat, s egy különös játék ígéretét előlegezheti. Ha elfogadjuk azt a derridai tézist, hogy „minden struktúra”, mégpedig abban az értelemben, hogy minden jelentés és világszemlélet cseppfolyós, semmi sem vonja ki magát a differencia játéka alól, nincsen magán és magáértvalóan érvényes lét- és világinterpretáció, akkor kétféle következmény is föltűnhet előttünk lehetőségként. Egyrészt a de-centralizáló íráskompozíció elemei és a
