Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ARCOK ÉS MŰVEK - Duba Gyula: Cselényi, az avantgárd jelenség (portrévázlat)
Arcok és művek gördülnek, a gyermekkor szembesül a halállal. A tudat bizonyossága (látszólag) megrendült, az elemi létélményeket már csak az ösztönök őrzik. A sorok és töredékek az önálló mű igényével lépnek fel. Egy-egy gondolat, kép, fogalom és szótöredék mintegy magánvalóként szerepel. Valamiféle mágneses mező erejét várják a képzelettől, hogy szétszórtságukból szerves egységbe vonzza őket. A párizsi létélmények villanásai korántsem homályosítják el a gömöri természeti panorámát, a Montmartre zaja belesimul a dél-szlovákiai szimfóniába. Új szövegeit és képi világát régi matériából szövi a költő. A képek között ott bujkál a szürrealista képzelet is, némi groteszkségekkel is találkozunk, abszurdumokkal kevésbé, sem nyakatekert szimbólumokkal, posztmodern kísértetek sem ólálkodnak. Cselényit továbbra sem a konstruált fikció izgatja, hanem az érzékletes hasonlat és a képileg követhető jelző, a fogalmak mögött bujkáló valós gondolat. Szövegeiben nagy erejű verstöredékek váltakoznak mintegy a forgószélbe zúdított és világgá röpített fogalmi töredékekkel és kavargó nyelvi hangzatokkal. Mint amikor a vihar felkap a földről és messzire sodorva a papír fehér síkjára hullat, tarka zűrzavarban elszór furcsa élőlényeket és merész rajzú élettelen tárgyakat. Magábanvalóknak látszanak. Hordozzák önértéküket, de az összefüggésekből következő, fogalmi rendjüket részben elveszítették. Bár esetlegesen hatnak, ám vonzóan megcsillannak, sugározzák belső melegségüket, nyugtalanságot keltenek. Éppen esetlegességük nyugtalanít, belső rendjük hiánya tesz kíváncsivá! Legyinthetnénk türelmetlenül, ám meggondoljuk magunk. A szokatlan szövegekben furcsa rejtett erőt érzünk, amelyet képek hordoznak és szavak villantanak fel, él s mégis eltűnni készül, jó esetben is csak sejtés marad. Marad a lehetőség, ahogy a költő állítja, vagy már eredmény? Mennyire a szövegek rendezőelve a tudatosság, a számító szerkesztés, s mily mértékben uralja őket a nyelvi ösztönösség és véletlen, amely mögött az életben oly gyakran a végzet leselkedik? Cselényi nyelvezetének a metamorfózisára egy közvetett példával kívánnék némi fényt villantani. A hetvenes évek közepetáján láttam Jakoby Gyula kassai festőművész életmű-kiállítását. Száz-egynéhány kép jelenítette meg a kiváló művész pályájának egyenes vonalú, döbbenetes változását. Az első korszak realista felfogású képei után, Jakoby eredendően szürrealisztikus látását és groteszk, szinte karikaturisztikus alakjaival persze számolva, megrendülve nézzük, ahogy évek során szétesnek képein a kontúrok, az alakzatok felbomlanak, mind ziláltabb lesz a kép, színvilága és kompozíciós egysége zaklatottá válik, a formai elemek lepusztulnak és absztrakt külsőbe öltöznek. A valóságból látomás lesz s a látomásból sejtés, majd még az sem. Mintha a művész a formákkal vívott harcában fokozatosan rádöbbent volna, hogy a valóság igazából formátlan és kifejezése lehetetlen. Ha így van, az élmény döbbenetes és nem túl biztató! Mindenképpen meg kell vizsgálni, mennyiben szükségszerű ilyen fejlődés, s hogy megéri-e a tét?! A Krétakorban már felfigyeltünk a filozofikus-történeti elemek szerepére és térnyerésére, a Téridő-szonátában (1984) elmélyülni látszanak. A téridő filozófiai fogalom, tetteink kerete és létünk burka, a szonáta-műfaj pedig sajátos művészi (zenei) formára utal. Milán Kundera meggyőzően elemzi, mint
