Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - ARCOK ÉS MŰVEK - Duba Gyula: Cselényi, az avantgárd jelenség (portrévázlat)

Arcok és művek

építi fel prózája zenei-műfajú törvényeit. Kompozíciói klasszikus hangtani alakzatokhoz idomulnak. Cselényi sajnálatosan nem teszi ezt! Közvetve utal montázsai és szövegkompozíciói zenei hasonlóságaira, de egyébként nem magyarázza esztétikáját, nem kanyarít köréje elméletet. Esszémontázsaiból azonban ismerjük művészetfilozófiai tájékozódása méreteit. A magam részéről Cselényi avantgárd lényegét nemcsak vagy nem annyira és elsősorban formabontó verseiben és lírai szövegeiben vélem tetten érni, hanem kiapadhatatlan szellemi érdeklődésében, a modern úttörők példájára függesztett tekintetében, zenerajongásában és eszményeihez való, makacs ragaszkodásában, konok tájékozódási lázában látom. Számomra kettős mivoltában jelenség, mintegy Janus-arcúan, a jelenben égve, ám időtlen önmaga maradva, az állandóan megújuló, mert új megismeréseihez formálódó szellemi éhség utazójaként, változva, s mégis eredeti önmaga maradva.

Megíratlan költemény című könyve 1990-ben, de ide sorolom legújabb, A nélkülözhetetlen 100 könyv című kötetét is, sajátosan érdekes olvasmány. Ezekben a szövegekben a költő kitárulkozik és mintegy felfedi önmagát: a lírai szövegek mögött ez áll agyamban, nézzetek bele! Annak idején nem figyeltünk fel könyvére, mulasztásunkat be kell pótolnunk, felfedezve művét! A nyitott, mozgó mű alaptörvényét az aleatóriát először említi. Ennek mind az ösztönösség és véletlen, mint a művészi tudatosság alaptörvényei lehetnek. A bizonytalanságot a cím is jelzi: megíratlan költemény! A gondolatok lírai közegben mozognak a szövegekben. A szülőföld és Párizs között nyúló ívbe szinte az egész világ belefér. Tornaija és Comes Chulen — Cselényi, Gömörpanyit és Tőzsér, Németh László és Joyce, Bartók, Lukács és Fábry, Wittgenstein és Csokonai Lili. Minek soroljam? Breviárius töredezettségben és az egynemű jelenségek rokonságában, szikár számokkal fejezetezve bár, ám az otthonosság és sistergő érdeklődés hőjében összeforrva, sajátosan egyéni világkép tárul elénk. Határtalannak tűnő, s mégis ismerős, világra nyitott s egyben körülhatárolt, gomolygóan illékony s mégis anyagszerű. A vendégszövegek értelmét saját gondolatok és képek fokozzák és egységesítik, lírai és gondolati erő szerveződik homogén valóságképpé. A csapongó változások és átalakulások tarkasága, tűzijátékszerű sziporkázása megérint, megfog hullámzásával és megsejtjük gazdagságát. Az aleatória szabályainak zenei megvalósulását nem igazán ismerem, ám Cselényi László szövegeinek hangzattani hatásáról van egy korábbi élményem. Zenével kombinált műsor keretében, megkomponált rendben és zongorakísérettel színészek mondják szlovák és magyar nyelven a töredéksorokat. Hangszínezet és értelmi jelentés egymást erősítik. Mintha egy mély tónusú basszuson az Úr hangja szólna a pusztában, alt és bariton hangok támogatják és kiegészítik, a szövegrészek zenei orákulummá egységesülnek, sodró zúgással kórussá válnak, melyet zongorahangok festenek alá. A szavak értelme önmagára talál és egymást kiegészítve, tisztábban szól. Magányos értelmük egy felfokozott egységben feloldódik és általánosul. Úgy éreztem akkor, hogy ezek a versszövegek nem olvasásra íródtak, hanem elmondásra, hangsúlyos szövegnek, mintegy drámai manifesztáció vagy tiltakozásként, ám nem szavalásra valók, hanem hogy belekiáltsák, beleordítsák őket a világba, spontánul beleharsogják, ahogy a modern zenei művek