Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - ARCOK ÉS MŰVEK - Alabán Ferenc: A valóságirodalom és a népi motívumok előfordulása a szlovákiai magyar lírában (tanulmány)

ARCOK ÉS MŰVEK

tényeket, tárgyakat, rekvizitumokat és embereket, tehát a tükrözött közvetlen valóságot, a megismerésben jelen levő kész tényeket és kifejleteket láthatjuk viszont. így tükrözik Dénes György és Veres János idilljei a faluról és a folklórról kialakított képzeteket, hogy a faluból téma és tartalom váljék, s így jórészt ne keltsen lírai-esztétikai hatást, így vetíti ki többek között Ozsvald Árpád költészetének egy része az ötvenes években kialakult falukép látszatkonfliktusait, melyekben elvész a költő maga. Még nagyobb mértékben igaz ez a megállapítás Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Török Elemér költészetére, akik ekkor csak részben vagy egyáltalán nem tudtak túllépni a leegyszerűsített népiességen, a falu anyagán és a szülőföldélményen. Kereső szenvedélyük nem, vagy csak részben találta meg azt az anyagot, amelyben kö tői énjük esztétikummá objektivizálódott (szerelmi ihlet, kisebbségi problematika, alkalmi költői motívumok stb.). Az idő telte fokozatosan változásokat is hozott az említett költők fejlődésében. Példának okáért Ozsvald Árpád egy szimplifikált költői attitűd után az „egyszerűség” és a mítosz felé orientálódik a provincializmus ellenszereként (Földközelben, 1956; Laterna Magica, 1967), Bábi Tibor a megismerés filozófiai színtereit fogja vallatóra elmélkedő lírájában (A forrás éneke, 1956; Könny a mikroszkóp alatt, 1966), Dénes György „befeléfordulása” az ihletforrások felfedezését, gazdagodását és fokozatos elmélyülését eredményezte (Évek hatalma, 1966; Az idő börtönében, 1970).

Az ötvenes évek második felében történő változás a szlovákiai magyar irodalomban 1956-tól érezhető igazán. 1958-ban megjelenik az Irodalmi Szemle és az ún. „nyolcak” antológiája. Új lírikusi nemzedék jelentkezett ebben az antológiában a mindenség igényét hirdető költői programmal, az egyszerűsítő szemléletet megtagadó összetettebb, valóságon alapuló, de egy sajátos nosztalgiától és romantikától sem mentes költészettel. Ez a nemzedék tudott és képes volt újat mondani önmagáról, a világról, a népről, az irodalomról. Tudott és mert különbözni szinte mindenféle értelemben: írói attitűdben, nyelvi stílusban, témaválasztásban, morális normákban, közérzetben — mindenekelőtt önmaguk akartak lenni.

Az ún. „nyolcak” nemzedékének meghatározó költőegyéniségei indulásának is fontos szerepet kapott a kisebbségi valóság és a népi motívumrendszer. Nem feledhetjük, hogy ezek a költők is nagyrészt népi indíttatásúak voltak, falu- és szülőföldélménnyel telítettek, moralizáltak és szerelmes verseket írtak, szófukarok és himnikusan áradók, jó és kevésbé jó formaérzékkel rendelkezők. Származás és műveltség szempontjából közel álltak egymáshoz, valóban munkás-paraszt és népi-értelmiségi körből kerültek ki, többségük lírája nem teljesedett ki, illetve megrekedt az első vagy a második kötetnél. Programadó költői — Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos — azonban meghatározó egyéniségeivé váltak a szlovákiai magyar lírának. Az „anti- sematizmus vitára”, mint a szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásának eddigi legnagyobb méretű és jelentőségű vitájára is, a „nyolcak” egyik vezéregyéniségének, Tőzsér Árpádnak a jóvoltából került sor a hatvanas évek ele