Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Betekintés egy /mű/fordító műhelyébe

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

elismeri a Nyugat nagy fordítónemzedékének (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád) álláspontját, elfogadni azonban leginkább Szabó Lőrinc tanítását hajlandó a gondolati hűségről és a fordítói alázatról. Egy racionálisabb elvrendszert alakít ki, amely erős hűségigényére épül ugyan, de nem zárja ki a műfordítói szabadság optimális lehetőségeit, módozatait sem. Sajátos és egyben általánosítható hűségigénye több alapelvre támaszkodik. Szerinte:

— a fordítónak nemcsak költői, hanem szövegmagyarázói feladatokat is el kell látnia; fontosnak tartja a filológiai munkákat;

— az arány és a választás kérdése a fordító felelőssége (pl. a feloldások, a közelítések, az enyhítések);

— a fordítás mindig a mának készül (s mivel a fordító nemcsak XX. századi irodalmat fordít, hanem régit is, archaizálnia kell — mértékkel, jelzésszerűen, utalásokkal);

— a költő lehetőség szerint eredeti szövegből fordítson, azaz közvetlenül, mert az a megbízható forrásszöveg; nyersfordítást, közvetítő nyelvet csak szükségből fogadjon el;

— a szépség és hűség fogalmak nem zárják ki egymást szükségszerűen a fordítói modusokban.

Műfordítói minőségében Csorba Győző a magyar olvasónak talán leginkább Janus Pannonius költészete által asszociálódik. Munkájának kiindulópontja az a tény volt, hogy magyar költő latin nyelven írt verseit magyarra kellett átültetnie. Bevallása szerint érzékeltetni akarta egyrészt a nyelvi idegenséget, másrészt pedig azt, hogy magyar ember az alkotó. Szempontját többen vitatják, merthogy a humanizmus korának szemlélete és Janus Pannonius gondolkodása is egyetemes, nemzetek feletti volt és lehetett, ily módon Csorba döntése az említett aspektus vonatkozásában szubjektívnek mondható.

Találkozunk a könyvben konkrét irodalmi anyagok összehasonlításával is. Lásd csak a Goethe-részlet (Faust II.) Kálnoky és Csorba fordításának összevetését, de egyéb példákat is. Fábián István elemzése szerint „Kálnokyra jobban ránehezedett a filológiai felelősség, nem meri vagy nem tudja szabadjára ereszteni mondatalkotó képzeletét. Csorba pontosan ragaszkodik az eredeti elképzeléshez, de a szavak megválogatásában költői leleményességét követi.”

Tüskés Tibor válogatása kompaktnak mondható a tekintetben, hogy a költő-műfordító Csorba Győző vallomásai mellett felsorakoztatja a bírálatokat/kritikákat is, nyilván azzal az indokkal, hogy az olvasó a lehető legobjektívebb képet kapja egy műfordító profiljáról. Mindezeken kívül a kötet teret nyit a kontrasztív/komparatív szemléletű befogadó számára is, hiszen végső soron nemcsak Csorba Győző munkái mennyiségét minősíti, hanem tovább mutat azon, más szemléletek, rendezőelvek, elméleti és gyakorlati módszerek felé.