Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Szövegvég (Adalékok a Cselényi-jelenség természetrajzához, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE felforgató követelménnyé, akkor szükségszerűen veszíti el az újdonság érzetének minőségét, lehetőségét. Az állandó megújulás követelményének kontextusában, ha már minden a lázadás és a megújulás szolgálatában áll, akkor éppen a nem lázadás tűnik fel az „újdonság”, „új-ság” szerepében. Ez az avantgárd leggyakrabban fel nem ismert paradoxona. Minél inkább elterjed ugyanis a lázadás „módszere”, minél sikeresebb a lázadás, annál biztosabban semmisíti meg önmaga ideológiai alapjait, vagyis az állandó lázadás állapotában a lázadás válik megszokottá, s (e szerint a logika szerint) a nem lázadás, tehát az antiavantgárd lesz a megújulás biztosítéka. Ilyen pályán mozognak Cselényi szövegei is: minél inkább teljesíti ki az „egész világra” vonatkozó felforgató tevékenységet, annál inkább válik a „felforgatás” aktusából megszokott, előírt „követelmény”. A NAGYOTMONDÁS Persze nem teljesen igaz, hogy Cselényi költészete masszív, változatlan, fejlődésképtelen. A Krétakor (1978), illetve a Téridő-szonáta (1984) által felrajzolt fejlődési vonal egyértelmű. Cselényi az 50-es, 60-as években művelt, általában Juhász Ferenc és Nagy László nevével fémjelzett alanyi költészet felől érkezett el a mallarméi szövegkönyvhöz, miközben mindvégig érezhető alanyi költő jelenléte. 1974-ben például így kezdődik az egyik Cselényi-szöveg: „Itt állok a férfikor harminchat éves erdejében...”^7 Az 1988-as Kiegészítések Hérakleitoszhoz című kötet így folytatja az alanyi költő vallomásosságát: „Szép csillagos égbolt a város kő alattam és építi a hűség magasztos templomát” Vagy: „érlelődik bennünk a fáj dalom” Majd az 1998-as aleatória ekként folytatja: „ki bamba hasonlatokért odadobtam ifjúságom hitét az ára: hit-tetem” Egyébként is: Cselényi montázsai erősen telítettek az alanyi költő vallomásos megnyilatkozásaival. A szövegszerű sorokat minduntalan megszakítják a beépített önvallomások, illetve a létre vonatkozó tudást tematizáló sorok. Az aleatóriában is felülkerekedik az ön vallomásos jelleg, s itt Tőzsér Árpáddal is vitába szállnék, aki a Cselényi-szövegek kapcsán e líra „élménytelenítettségé- ről”/8 beszél, s a személytelen „strukturalista-nyelvfilozófiai-szövegelméleti ihletettségű” költészettel hozza kapcsolatba. Számomra éppen ellenkezőleg csapódnak le a Cselényi-szövegek: még mindig, folyamatosan a lírai alany beszél ki a montázsokba vonszolt vendégszövegek mögül, a kultúra, a civilizáció, a kánonok hordaléka mögött elégikus hang képződik meg. Ez az elégikus hang egy olyan szubjektum hangja, aki a mindenséget vágyta versbe szedni, de magánál tovább még nem jutott. A mindenség átpoetizálásának megalomániás, notórius, görcsös igyekezete, illetve ennek az igyekezetnek az átpoetizálást végrehajtó szubjektumra vonatkoztatása adja Cselényi szövegeinek elégikus jellegét. A költő tehát a világegyetem, a lét, a kultúra és a civilizáció végső
