Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Szövegvég (Adalékok a Cselényi-jelenség természetrajzához, tanulmány)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A nemlétező „szlovákiai magyar” irodalmi kontextus mellett létezik a („létező”) magyarországi kontextus. Az ábra persze nem az, hogy az értékes műveket befogadja, az értékteleneket pedig figyelmen kívül hagyja ez a kontextus. Sőt. Egységes magyarországi kontextusról sem beszélhetünk. A szakadékok az értékhangsúlyok, a kanonizált művek, illetve azok különbözősége mentén húzódnak. Természetesen nem mentesülnek ez alól azok a kritikusok, értelmezők sem, akik irodalommal foglalkoznak. Hiszen éppen ez adja az irodalom és az irodalmi élet szépségét: az eltérő értékhangsúlyok játéka. Az irodalom az önértés művészete. Hiba volna tehát önmagunk önértését számon kérni az irodalom játékterén mozgó más szereplőkön. Ezért nem értem Cselényit, amikor „pesti szemétdombon ágáló"/5 „irodalomtudós”-(ok)ról ír, miközben „objektív történetet" kér számon. Ezt a sosem létező „objektivitást” már régen elsöpörte századunk (az avantgárd is), illetve: milyen „objektivitást” kér számon az, aki magára nézve sem tartja követendőnek az efféle „objektivitást”. Egyetlen lehetőségünk, hogy nyilvánossá tehetjük saját (akár „irodalomtörténeti” meghatározottságú) olvasatainkat, miközben nem zárhatjuk ki, erre nincs is mód, a másik olvasatot. Olyan történetet, fejlődésképet kreálunk az elénk táruló szövegek halmazából, amely valamilyen fokon önmagunkat minősíti, nem az olvasott és véleményezett műveket. Eszerint tehát az irodalomnak is több „története” van: egymás mellett létező „történetek”, amelyek vagy kölcsönösen erősítik, vagy éppen ellenkezőleg, leépítik egymást. POÉTIKA L Cselényi azt írja Tőzsért méltató írásában nagy elismeréssel, hogy Tőzsér „még ötvenen túl is képes a megújulásra, avult poétikák feladására, az új iránti fogékonyságra”/6. Mit mondana akkor önmagáról? Hiszen a Cselényi-poétiká- nak létezik egy olyan olvasata is, amely az állandóságot, a változatlan építkezést, az „örök avantgárd” időtlenségét tartja a Cselényi-szövegek egyik lényegi elemének. Eszerint a Cselényi-poétika képtelen a megújulásra, az avult poétika feladására, az új iránti fogékonyságra? Nem okos dolog, ha a szerzői szándékot igyekszik valaki rekonstruálni, meg, úgy mellékesen, nem is lehetséges, de majdnem biztos, hogy Cselényi nem arra gondolt, hogy Tőzsérrel ellentétben ő képtelen a megújulásra. Sőt. Valószínűleg önmaga szövegeire gondolt, illetve az avantgárdra, mint a „folyton megújulás” biztosítékára. POÉTIKA II. AVAGY A FOLYTON-FOLYVÁST MEGÚJULÓ AVANTGÁRD Két évtizeddel a neoavantgárd és hat-hét évtizeddel az avantgárd kulmuná- ciója után azonban, amikor is ez a „folyton” megújulás, folyton túl-levés, folyton újítani akarás már unalmassá vált, megszokottá, követendő példává, amikor a lázadás egyenesen a piac által megkövetelt pózzá merevedett, amikor az avantgárd örök harca már nem talált olyan „szűz” területet, amelyet még tagadhatott volna, akkor ez az egész, addig produktív ihletés kimerül, és önmaga romjainak rendezgetésével foglalja el önmagát. Ha a folyton megújulás követelménnyé válik, mindent átfogó és mindent
