Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A tények költészete (Mács József: Öröködbe, Uram I. című regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Erdélyben írják, modorát góbélátásnak nevezhetnénk. így azt mondhatjuk, sajátosan hazai s azon belül is — gömöri észjárás. Nem véletlen, a stílus és valóság összefüggéseiről, forma és tartalom viszonyáról beszél, hogy Mács József írói nyelvezetének jellemzésével bővebben foglalkozom. Az irodalmi nyelvközpontú iskolák korában, amikor az író, amennyiben számbavehető és elfogadható kritikai-szakmai visszhangot óhajtana művéről, nem tévesztheti szem elől a stílussal szembeni fokozott s néha túlkompenzált igényeket. Nem hagyhatja figyelmen kívül a nyelvi kérdéseket. Nevezett iskolák hatására jött létre olyan irodalmi törekvés, melynek következtében a mű virtuális valósága közvetetté, a tartalomnak nevezhető szövegjelentés elvonttá, konstruálttá és művivé lett, absztrakcióvá, melynek valósághitele metaforikus értelemben felfogható csupán. Ezzel szemben engem a „mesélő” irodalom lehetőségei (is) érdekelnek. Olyan irodalomé, amely az életszerűség és valósághűség vonásait reálisan megőrzi s amellett korszerűnek mondható, stílusában eredeti és szemléletében modern. Mács regényét ilyen értelemben tartom érdekesnek és eredményesnek. Jellegzetes életsorsokat ötvöz hiteles népi világ miliőjébe, mely fölött, a dimbes-dombos táj és sajátos faluvilág felett végzetként ül a történelem. Ez Gömörország! A falvak neve bensőséges otthonosságban összecseng, és az emberi kapcsolatok szálai gazdag szövetben bogozódnak. Valósága nem intellektuális konstrukció, hanem az embersorssá nemesített élet. Házépítések, kocsmák és lakodalmak, csatározások és határváltozások útjelzői, születés, nehéz élet és egyszerű halál ennek a sorsnak az állomásai. Ahogy az író látja, az élet rendeltetésszerű, gondokkal teli, azonban sosem örömtelen és nyugodalmasan emberi, a drámák a belenyugvás jegyében, a tragédiák pedig az elviselés és tűrés fegyelmében történnek. Az emberek feje felett alacsonyan lóg a történelem borús ege, időnként gyors zápor vagy pusztító jégverés zuhog belőle, már a jelenléte is nyugtalaníthatná az embereket. Ám ők tudják, mert megszokták, nyomasztó súlyától nem félnek, mindennapi jelenség számukra és elviselik. Az író apjának (idősebb Mács József kőművessegédnek, majd mesternek) az emberi sorsa — modellként — nem ismeretlen a magyar irodalomban. Szociológiai vonásai a népi irodalomban gyökereznek, ám az író felfogásában olyan szövegmodellben nyernek kifejezést, amelyet éppen látszólagos egyszerűsége és stilisztikai fegyelme okán a modern szövegelemzők is haszonnal vizsgálhatnának. Ontológiai felfogásban pedig olyan sorsot tükröz, amely minden pillanatában nehéz, alig ismer könnyítéseket, mégsem tartalmaz legyőzhetetlen akadályokat, mert az elbeszélés hőse szembeszáll velük és lebírja őket, ahogy az erős akaratú és élni képes férfiak élnek. E téren az író olyan értékeket helyez előtérbe, mondhatnánk rehabilitál, amelyektől az irodalom már jócskán elszokott, bár koránt sem nyújtanak kevesebb esztétikai élményt, mint a túlintellektualizált pszichológiai rébuszok és mélyértelműnek hitt, valójában inkább követhetetlen szövegkonstrukciók. Annál is inkább, mert változatlanul az emberi lét alappilléreinek nevezhetnénk őket. Felidézésüket annál értékesebbé teszi, hogy Mács szövegében nem válnak romantikus pózzá, sem elavult formavilággá, az író érdeme, hogy sajátos és hiteles nyelven szól örök dolgokról. Olyan egykori tényekről,
